28/08/2026
Hiszek-e a véletlen találkozásokban?
Abban, hogy néha csak besétálsz valahova és találkozol valakivel, akiről fogalmad sincs, hogy a további életed meghatározó része lesz?!
Kb. 15 éve megszűnt az a csoportos óra, amire jártam. Mit csinál ilyenkor az ember? Bosszankodik, ofkorz. Majd keres egy másikat.
Gyorsan meg is találtam az ő edzéseit 👇🏼
Besétáltam.
Aztán még egyszer.
Aztán egyre többször, úgy heti 5x.
Pár hónap alatt a nevemet is sikerült megtanulnia, hogy nem Dórinak hívnak 😀
De ez már csak halványan rémlik, lehet nem is így történt.
Akkor még honnan tudhattam volna? Mit? Várd ki a story végét, óriási fordulat várható🙄
Szóval elköltöztem. 5 évre.
De, amikor hazajöttem, minden óráján ott álltam jobb elöl. Vagy a színpadon mögötte.
Aztán hazaköltöztem.
És jött a kérdés:
„Drágám, nem lenne kedved helyettesíteni?”
Hogy… tessék? 😳
Persze, hogy rábólintottam.
Csak közben úgy féltem tőle, mint a tűztől.
Mármint nem Anikótól, hanem attól a kb. 20 órától, amit egy héten tolt. Attól, hogy hogy hozom én le ezt olyan profin, mint ő. De leginkább attól a felelősségtől, hogy most már nekem kell másokat motiválnom. Hogy mások az én órámon töltik az „énidejüket”.
Mi van, ha nem vagyok elég jó?
Mi van, ha nem tudom megugrani?
Mi van, ha csalódást okozok?
Megugrottuk.
És az van, hogy beleszerettem.
Aztán jött a következő kérdés:
„Nem vennéd át ezt a 3 órámat?”
Igazából nem gondolkoztam rajta túl sokat. Így közel három évig lelkesen jártam a kis csapatunkhoz.
Imádtam.
Hiányoztok 🫶🏻
És valahol itt kezdett az egész történet egyre érdekesebbé válni. Màrmint akkor ezt nem éreztem, utòlag látom.
Szòval Anikó idővel már olyan hülyeségeket is kért tőlem, hogy csináljak neki plakátot meg órarendet.
Ki tudja, mit látott bennem, hogy azt gondolta, én ebben jó lennék😄 Aztán tessék…
Meg évekig rágta a fülemet azért is, hogy legyek edző, hiszen látja rajtam, hogy imádom.
Én meg csak hallgattam és mosolyogtam, mert majd én multiknál fogom szarrá keresni magamat és szupika lesz minden.
Aztán mikor fogalmazódott meg bennem végül, hogy talán tényleg ez az én utam?
Kb. tavaly.
Tippre azért, mert addigra már végigjártam azt az utat, aminek sokan közületek még csak az elején vagytok.
Tudom, milyen elkezdeni.
Tudom, milyen félni.
Tudom, milyen újra meg újra elesni, majd folytatni.
Tudom, milyen, amikor valaki hisz benned akkor is, amikor te még nem hiszel magadban.
És közben rájöttem: értéket akarok teremteni. Adni akarok. Támogatni akarok.
Nem azért, mert én aztán kurvajófej vagyok.
Hanem mert nekem is rengeteget adott valaki.
És talán most rajtam a sor, hogy továbbadjam azt, amit én kaptam.
Milyen érdekes, nem?
Egy megszűnt csoportos óra.
Egy név, amit először rosszul jegyeztek meg.
Egy helyettesítés, amitől rettegtem.
Átvett órák.
Néhány plakát.
Évekig ismételt mondat: „Legyél edző.”
És most itt vagyok.
Szóval…hogy hiszek-e a véletlen találkozásokban? Szerinted?!
Mert lehet, hogy vannak találkozások, amikről akkor azt hisszük, csak úgy megtörténtek, és csak évekkel később jön a felismerés, AHA, már értem, miért. Egyébként szerintem ez így van a rossz dolgokkal is.
És ezen elméletem szerint, te sem véletlenül olvasod most ezt a posztot 💁🏼♀️
Legyen csoda napod ✨
12/08/2026
03/08/2026
25/07/2026