28/08/2026
⌚️A probléma nem azzal van, ha időnként másokat helyezünk előtérbe. Az életben természetesek az ilyen időszakok. Akkor válik nehézzé a helyzet, amikor az átmeneti alkalmazkodás állandó működésmóddá válik. Ha hónapokon vagy akár éveken keresztül nincs időnk pihenni, feltöltődni, mozogni, kikapcsolódni vagy egyszerűen csak megállni, annak előbb-utóbb ára lesz.
Mindig van egy újabb ok, amiért várni kell.⌚️
Amikor önmagunk mindig a sor végére kerülünk…
Van, aki szinte észrevétlenül szokik hozzá ahhoz, hogy mindenki más igénye előrébb való a sajátjánál. Segít, intéz, dolgozik, figyel másokra, és közben egyre kevesebb figyelem jut arra, hogy ő maga hogy van. Mivel ezt gyakran szeretetből, kötelességtudatból vagy felelősségérzetből tesszük, nehéz felismerni, mikor lépünk át egy olyan határt, amely után már nem adunk magunkból, hanem lassan feléljük önmagunkat.
A probléma nem azzal van, ha időnként másokat helyezünk előtérbe. Az életben természetesek az ilyen időszakok. Akkor válik nehézzé a helyzet, amikor az átmeneti alkalmazkodás állandó működésmóddá válik. Ha hónapokon vagy akár éveken keresztül nincs időnk pihenni, feltöltődni, mozogni, kikapcsolódni vagy egyszerűen csak megállni, annak előbb-utóbb ára lesz.
Mindig van egy újabb ok, amiért várni kell.
Talán éppen ez benne a legmegtévesztőbb: úgy érezzük, hogy nem mondunk le magunkról, csak átmenetileg tesszük félre a saját igényeinket.
„Most sok a munka, majd később foglalkozom magammal.”
„Ha a gyerekek nagyobbak lesznek, több időm marad.”
„Ezt az időszakot még valahogy végigcsinálom, aztán pihenek.”
Csakhogy az élet ritkán kínál tökéletesen nyugodt időszakot. Amikor az egyik nehézség véget ér, gyakran már ott van a következő. Így könnyen kialakulhat egy állandó halogatás, amelyben a saját szükségleteink mindig egy későbbi, bizonytalan időpontra kerülnek.
Közben pedig a fáradtság összeadódik. Egyre nehezebb türelmesnek lenni, csökkenhet a teljesítőképességünk, ingerlékenyebbé válhatunk, és azt is elveszíthetjük, ami korábban örömet okozott.
Az önmagunkkal való törődés ezért nem valamiféle extra, amit csak akkor engedhetünk meg magunknak, ha már minden más feladatot elvégeztünk. A pihenés, a mozgás, a csend vagy akár néhány saját magunkra fordított óra nem elvesztegetett idő. Éppen ezek segítenek abban, hogy hosszú távon is jelen tudjunk lenni azok számára, akiknek szükségük van ránk.
Néha nem az a legnagyobb önzés, ha megállunk egy kicsit, hanem az, ha azt hisszük, hogy nélkülünk mindenki más rendben lehet, miközben mi magunk teljesen kimerülünk.