30/05/2026
Most lehet, hogy csak a vakvilágnak írom le a gondolataimat, mert ahogy a posztok és bejegyzések egyre kevésbé jutnak el az emberekhez, úgy halnak el lassan a valódi kapcsolódások is. Néha még a legjobb programokra, eseményekre érkező lelkes jelentkezések is egyszer csak csenddé válnak.
Kissé dühös vagyok. És csalódott is.
A Facebook – és úgy általában a közösségi média – az elmúlt években egy egészen más világgá alakult. Már nem igazán arról szól, hogy figyeljük egymást, kapcsolódjunk, inspirálódjunk. Sokkal inkább arról, hogy ki mit ad el, ki mit mutat magáról, és ki mire hajlandó pénzt költeni. Miközben az emberek nagy részében még mindig ott él az elvárás: „legyen ingyen”.
Pedig nekem van mit adnom.
Jógaórákat. Figyelmet. Kapcsolódást. Őszinte beszélgetéseket. Egészségesebb életmód felé vezető utakat. Önismereti folyamatokat, elvonulásokat, szabadtéri eseményeket, emberi jelenlétet.
És igen, ezek mögött idő, energia, tanulás, tapasztalat és rengeteg láthatatlan munka van.
A marketing guruk folyamatosan azt mondják nekünk, szolgáltatóknak:
adj ingyen tartalmat,
adj hasznos információt,
mutasd meg magad,
videózz,
posztolj,
építs közösséget,
legyél jelen minden nap.
És megcsinálod.
Beleteszed az idődet, az energiádat, a kreativitásodat.
Közben pedig természetessé válik, hogy mindenki tanácsot, figyelmet, inspirációt akar — lehetőleg azonnal és ingyen. Miközben az internet már így is tele van információval.
Ezt az egész gondolatfolyamot az indította el bennem, hogy az új online jógaórámra három ember jelentkezett. A hirdetésben pontosan leírtam az árat, a részleteket, hogy e-mailben küldöm majd az információkat és a díjbekérőt.
Az egyikük visszaírt, hogy számára ez most drága, és mégsem jön. Őszintén? Ezért hálás vagyok. Mert legalább jelzett.
A többiek egyszerűen eltűntek.
És ilyenkor felmerül bennem:
Mi történt velünk?
Jelentkezem valamire, majd szó nélkül eltűnök?
Elfelejtek válaszolni?
Nem fér bele egy „mégsem” üzenet?
Tényleg ennyire elfáradtunk emberileg?
Tudom, sokan nehéz helyzetben vannak. Tudom, rengeteg a bizonytalanság, a szorongás, az anyagi teher. És valahol értem is ezt az egész mai működést.
De attól még emberként néha nagyon nehéz megélni, hogy miközben szívből szeretnél adni valamit, a másik oldalon sokszor nincs valódi kapcsolódás, figyelem vagy felelősség.
És talán nem is az fáj igazán, hogy kevesen jelentkeznek.
Hanem az, hogy egyre ritkábban találkozom valódi jelenléttel.
Pedig a jóga, az önismeret, az együtt töltött idő pont arról szólna, hogy újra megtanuljunk kapcsolódni.
Önmagunkhoz.
Egymáshoz.
És egy kicsit emberibben működni ebben a túlhangosodott világban.