Bors Lívia

Életemben csak egyszer mentem 50 kiló fölé, amikor a fiamat vártam. (Ez látható az első képen; ami a kilencedik hónapban készült, pár napra a szüléstől. 62 kilósan mentem a kórházba, 47-ről indultam.)

Ezt nem dicsekvésnek szánom, én vagyok az érem másik oldala, aki hiába csinál bármit, egyszerűen nem hízik, és folyamatosan meg szoktam kapni az emberektől, hogy mennyire vékony vagyok, különböző formákban, különösen akkor, amikor valaki olyannal futok össze, akivel nem találkozom mindennap.

"Hú, de le vagy fogyva, beteg vagy?"
Esetleg: "Nagyon vékony vagy, minden rendben?"
"Na, most már ne fogyjál többet!"

Ilyenkor általában csak kényszeredetten mosolygok: "Nem fogytam le, mindig így néztem ki, csak rég találkoztunk." De ez általában nem válik be, ugyanúgy szánakozva néznek rám és bizonygatják, hogy, nem, mikor utoljára találkoztunk azért nem voltam ENNYIRE vékony. (De, ENNYIRE vékony voltam.) És ez így megy tovább a végtelenségig.

Konkrétan volt olyan, hogy jött szembe velem Klárika (aki mióta ismerem, folyamatosan küzd a túlsúlyával és persze nem így hívják igaziból), megragadta mindkét kezem, mélyen a szemembe nézett és sápítozó hangon, szinte könyörögve közölte, hogy: "Nagyon kérlek, szedjél már magadra egy pár kilót!" Akkor ez a frappáns visszavágó nem jutott sajnos eszembe, de legközelebb el fogom sütni: "Klárika, nagyon kérlek, adjál már le magadról egy pár kilót!" Nyilván nem fogom, nem vagyok egy tuskó, de néha eljátszom a gondolattal, vajon mit szólnának?

E-gész é-le-tem-ben ezt hallgattam, és higyjétek el, ezek a megszólalások ugyanolyan rosszul tudnak esni.

A második képen még annál is vékonyabb vagyok. Nagyjából 43-44 kiló, lelkileg rottyon voltam épp ebben az időszakban, a párkapcsolatom nem működött, a szüleimnél laktunk a fiammal, gondolhatjátok… A nehéz időszakok rám pont fordítva hatottak, mint ahogy általában lenni szokott, általában sokkal kevesebbet ettem olyankor. Nem azért, mert kövérnek láttam magam, nem voltam se anorexiás, se bulimiás, egyszerűen csak még annyira sem kívántam az ételt, és amikor ilyen állapotban találkoztam "Klárikákkal", az mondjuk úgy, nem segített.

A harmadik kép egy fél éve készült. Úgy érzem végre a helyemen vagyok, életem minden területét figyelembe véve. Heti háromszor igyekszem mozogni; egy erősítő edzés, egy jóga és egy tánc általában a menü. Egyre inkább növényalapú táplálkozást folytatok, vitaminokat szedek, odafigyelek arra, hogy mennyit alszom és hogy ne hajtsam túl magam. 49 kiló vagyok, a BMI index szerint az ideális súlyom nagyjából 52 kiló lenne. (Annak fényében, hogy a legrosszabb időszakban 42 kiló voltam a 165 cm-es magasságomhoz, szerintem jó úton haladok.)

Miért írok erről? Mert ahogy a túlsúly sem mond el mindent egy emberről, úgy a vékonyság sem egyenlő azzal, hogy valaki egészséges vagy boldog, továbbmegyek, az, hogy vékony vagyok nem jelenti azt, hogy mindig elégedett vagyok a testemmel.

A testszégyenítés nem oké, semmilyen irányban, akkor sem, ha „jó” szándékkal mondjuk. (Akik nekem mondják, feltételezem nem rosszat akarnak, csak egyszerűen sokszor nem gondolják végig, hogy ez hogy hangzik a másik oldalon.)

Az viszont oké, ha valaki figyel magára, ha mozog, ha pihen, ha jól akar lenni a saját testében. Mert végső soron ez számít. Te már jól vagy benne?

Van két, kétnyelvű (angol és magyar) unokahúgom, akiket imádok. Crawley-ban élnek (ahol anno én is lehúztam egy évet), mindkét szülőjük magyar, ezért otthon magyarul beszélnek, de mindenhol máshol az angolt használják, az veszi őket körül. Éppen ezért is, nyelvtanárként meg különösen különleges élmény velük beszélgetni.

Például; magyarul kérdeznek, de a hangsúlyuk alapján simán azt hinnéd, hogy utasítanak. :D

"Segítesz felvenni a cipőmet!" (Hát persze, ki nem hagynám!)
"Megnézed velem az állatokat!" (Én sem gondoltam máshogy.)
"Ideadod a vizet!" (Természetesen, már ugrom is, nehogy valami bajom essen. :) )

Miközben ilyen mini-diktátorként hangzanak, teljesen ártatlanul kérdeznek.

Ez nem hiba; a kétnyelvű gyerekek gyakran átviszik az egyik nyelv hanglejtését (intonációját) a másikba. Az angolban a kérdések dallama sokkal erősebben meghatározza a jelentést, míg a magyarban inkább a szórend és a sajátos dallamív számít. Tehát ők sem rosszul beszélnek, csupán két rendszer szabályait használják egyszerre, kreatívan.

Nektek volt már ilyen élményetek, hogy egy nyelvi különbség miatt félreértésbe keveredtetek? Vagy tapasztaltatok hasonlót?

1500-an lettünk az oldalon, amit szeretnék megköszönni Nektek ilyen formában is. 🥰

Lehet, hogy ez nem tűnik nagy számnak, főleg úgy, hogy ma már egyes tartalomgyártókat akár több tízezren követnek. De közben azt is látom, hogy sokan milyen áron jutnak el odáig.

Én továbbra sem szeretném eladni magam a nagyobb elérésért.

Ezért nem fogok ízléstelen AI-képekkel reklámozni, nem fogom teleszórni az üzenőfalatokat tökmindegymicsaklegyenvalami posztokkal, és nem fogok

ilyen
szétszabdalt
egyértelműen AI által gyártott
szövegeket
írni

csak azért, hogy jobban teljesítsenek. Mert sajnos ez megy.

Nem lesznek trash videók sem, és nem fogok csak azért sarkos véleményt megfogalmazni, mert az több reakciót hoz.

Ami viszont marad:
nyelvtanulási tippek, mozgásfejlesztés - akár táncon vagy jógán keresztül, és időről időre személyesebb gondolatok is, mert szeretek írni, szeretek Veletek történeteket megosztani, és úgy veszem észre ezeket Ti is szívesen olvassátok.

Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy részesei vagytok az utamnak. Igyekszem rászolgálni a bizalomra :)

Fiút nevelni nem könnyű. Egyszerre kellene megtanítani, hogyan álljon ki magáért úgy, hogy közben ne taposson el másokat, hogyan legyen erős és bátor úgy, hogy közben merje kimutatni az érzelmeit, hogyan legyen határozott, de nem bántó, és hogyan tisztelje a nőket, az idősebbeket, az embertársait egy olyan világban, ami sokszor ennek az ellenkezőjét mutatja. A sort a végtelenségig lehetne folytatni.

Közben ott van a saját felelősségem, hogy én nőként, anyaként mit mutatok neki. Hogyan beszélek, hogyan reagálok, hogyan kezelem a feszültséget, hogy beszélünk egymással az apjával már rég különélő szülőtársként, és hogyan vagyok benne egy férfi-női kapcsolatban a kedvesemmel előtte.

Arról jutottak ezek a gondolatok az eszembe, hogy feldobta ezt a 4 évvel ezelőtti emléket a Facebook. A téren ülünk egy kávézóban, én bizakodóan nézek a jövőbe, tele tervekkel, Ábel pedig huncutul mosolyog a kamerába.

Hihetetlen, hogy már a harmadik osztályba megy. Emlékszem, most született, és pont ráfért hassal az alkaromra őfiúcskasága a feje búbjától egészen a lábujjáig. Mára pedig másfél fejjel alacsonyabb csak nálam, és annyit beszél, kérdez, hogy néha én kérem, hogy vegyen levegőt, álljon meg egy pillanatra, hadd érjem utol.

Nem kisbaba már, de még nem is kamasz. Mások előtt már ciki lenne szeretgetnem, de otthon, főleg este és reggel még igényli a közelségemet. Ha valami fáj, nem oké, akkor „Anya, bújok!”- amit én imádok és bár tudom, hogy nem így lesz, és ez a dolgok rendje, de nagyon fog hiányozni, ha már nem kéri az ölelésemet.

Egyelőre tágra nyílt szemmel nézem ahogy alakul, ahogy formálódik, ahogy a kisfiúból egyszer majd felnőtt férfi lesz. És csak remélni tudom, hogy amit anyaként adok neki, az elég lesz ahhoz, hogy később önállóan is megállja majd a helyét, de főleg, hogy megtalálja, amiben örömét leli.

Talán „csak” ennyi a dolgunk: nem tökéletes férfit nevelni, hanem egy olyan embert, aki tud szeretni, tisztelni és kapcsolódni. És ha egyszer már nem mondja majd, hogy „Anya, bújok”, remélem, akkor is tudni fogja, hogy mindig van hova visszatérnie. 😊

Beszélgessünk kicsit arról, hogyan érdemes nyelvtanárt választani, mert nem csak az számít, ki beszéli jól az adott nyelvet, hanem az is, hogyan tanít. Véleményem szerint az utóbbi sokkal fontosabb.

Én is azokat a tanáraimat szerettem jobban anno, akik a tanításban jeleskedtek, vagyis akik megszerettették és közelebb hozták hozzám az adott anyagot. Kiemelném például a középiskolai francia nyelvtanárnőnket, akinél egy hétfős csoportból 6 embernek lett középfokú nyelvvizsgája a 0-ról pár év alatt. (Köztük nekem is, C'est quand même magnifique, non ? 😊) Vagy már az egyetemről, a Shakespeare szemináriumokat tartó Almássy professzort, akit kivétel nélkül mindenki imádott. Kit érdekel manapság már Shakespeare? – kérdezhetnétek, és hát én is ugyanígy voltam vele, főleg sokszor eredeti, kora újkori angol nyelven írva és olvasva. De ez a tanár úr annyira csodálatos volt, nagytudású és emberi, hogy csüngtünk a szavain, az előadásain és tülekedtünk, hogy mindenképpen nála tudjuk felvenni ezeket az órákat. Ha kellett, úgy olvasott fel műrészleteket, mint egy színész, az ő hatására tényleg együtt izgultunk a szereplőkért a drámákban, együtt lélegeztünk velük.

Fontos az is, visszakanyarodva a nyelvtanuláshoz, hogy egy jó tanár hozzád igazítja az anyagot; a céljaidhoz, a tempódhoz, a szintedhez. Másra van szükséged akkor, ha társalgási szintű angolt szeretnél, ha az üzleti életben szeretnéd magabiztosan használni, vagy ha mondjuk Cambridge Certificate in Advanced Language nyelvvizsgát teszel.

Lehet, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de szerintem fontos, hogy egy nyelvtanár képzett legyen. Vagyis legyen erről nyelvtanári diplomája, mert az egyetemi végzettséggel rendelkező nyelvtanár nemcsak a nyelvet ismeri magas szinten, hanem azt is, hogyan működik a nyelvtanulás folyamata. Tanulmányai során sok más mellett természetesen pedagógiát, módszertant, nyelvészetet és valamennyi pszichológiát is tanult, így képes tudatosan felépíteni az órákat és hatékonyan fejleszteni a különböző készségeket. Ez különösen fontos akkor, amikor elakad a tanuló, vagy személyre szabott megközelítésre van szükség. Ezzel szemben az, hogy valaki jól beszél egy nyelvet vagy élt külföldön, önmagában nem garantálja, hogy át is tudja adni a tudását. A jó tanítás nemcsak tapasztalat, hanem szakmai tudás kérdése is. Itt jegyezném meg, hogy én sem tudnék egy külföldit megtanítani magyarul, és nem csak azért, mert ez a világ egyik legnehezebb nyelve, hanem mert nem tudom a módszertanát, felépítését ilyen mélységben, pedig anyanyelvi beszélőként nyilván magas szinten használom a magyar nyelvet.

Az órákon legyen egyensúlyban a szókincs, nyelvtan, a gyakorlás, a célnyelvi szövegek hallgatása, de a beszéd is. Ha csak feladatlapok vannak, vagy csak beszélgetés, hosszú távon egyik sem lesz elég.

Továbbá folyamatosan adjon visszajelzést! Vagyis javítson, de fontos, hogy ne vegye el a kedved! A fejlődéshez szükség van iránymutatásra. Teremtsen olyan légkört, hogy meg merjél szólalni! Ha feszengsz, akkor nem küzdöd le ezt a gátlásodat, pedig pont ez lenne a cél. Hány és hány olyan tanulóm van, akivel ezen a készségen dolgozunk a legtöbbet!

A jó tanár transzparensen beszél a reálisan elérhető célokról, őszintén beszél a folyamatokról. A „3 hónap alatt folyékonyan” hangzatos bullsh*t-ígéretekben nem hiszek és téged is óva intenélek ettől. Bármilyen képesség/készség elsajátítása időt és energiát igényel, felgyorsult világunkban akármennyire szeretnénk kispórolni belőle az előbbit, vagy akár mind a kettőt. "Nincs királyi út."

Te mi alapján választanál nyelvtanárt? Vagy mi alapján választottál (akár engem, akik hozzám járnak)? Igazán kíváncsi lennék a véleményetekre. 😊

Bors Lívia

"Sigá, sigá."- vagyis lassan, lassan mondja a görög. "Take it easy."/ Vedd könnyedén! - mondja az angol. "Nyugodjon le mindenki (a p...ba)!" - mondja a magyar.

Hát, mi lenyugodtunk lassan, könnyedén itt Görögországban. Mondjuk nem volt nehéz, Korfun minden eleve adott: 4 napja csak "tengergyümölcsein" és salátán élünk, a sós tenger illatát szüntelenül hozza-viszi a szél, a naptól olyan cserzett a bőröm, hogy szinte fekete, az olajfákon kabócák visítanak megállíthatatlanul, a víz képtelenül kék, az emberek pedig szuper kedvesek.

Itt minden nagyon intenzív; a napsütés, a zamatos gümölcsök, hogy az állataikat mindenhova viszik magukkal (a lottózóba, a focimeccs nézésre, a motorozáshoz, a gumimatracra), ahogy a buszsofőrök tülkölnek a szűk utcákon, a kóbor cicák szeretetigénye, a tenger íze... (Ez utóbbit volt szerencsém többször is megkóstolni, amikor az egyik öbölben a hullámok nekicsapkodtak a szikláknak, mikor éppen másztam volna kifelé. A víz a papucsokat is "elkérte", egyszerűen nem lehet eléggé magasra tenni.)

Az egésznapos hajóútról hazafelé, amikor megnéztük Paxos és Antipaxos szigetét, meg annyira felvert a víz a hajóorrba az emeletre, hogy egy törülköző alá bújva vártam, hogy végre alábbhagyjon, a kedvesem meg mint a hős Odüsszeusz, orcáját odatartva, becsületesen tűrte. Szépen nézünk ki, a nagy görög harcos, meg én, aki kábé mindenre kényes vagyok. Meow. :)

Fáradtak vagyunk, de jó-fáradtak. Jó értelemben. Egész évben, minden nap emberekhez, vagy emberekkel beszélünk, ezért úgy pihenünk, hogy egymáshoz is csak a legszükségesebb esetben szólunk. ("Kérsz egy Aperolt?" Hát perfe!) Nekem ez is amúgy csak a harmadik napon tűnt fel.

Holnap még megnézzük a Sissy kastélyt, aztán keddtől már dolgozom, de igyekszem valamit elvinni ebből a mediterrán életérzésből. (Nagyon ritkán eszem húst, de most volt, hogy azt éreztem ezentúl csak ecetes polipot szeretnék enni.)

Szilárd azt mondta, egyszer majd itt szeretne élni. Éltem már külföldön huzamosabb ideig, és nem vágytam el sehova, mióta hazaköltöztem, de egyébként nagyon megértem, hogy miért mondja. A tüdőm, a fejem, a gondolataim is kitisztultak, pedig csak 4 nap jó levegő, jó kaják és nyitott emberek voltak az összetevők. Azért szeretek utazni, mert ilyenkor látom, hogy máshogy is lehet, és van, amit máshogy is érdemes. 🇬🇷🇬🇷🇬🇷

A nyelvtanulásban a rendszeresség fontosabb, mint az alkalmankénti nagy lendület.

Ha ugyanannyi tanulási időt több, egymástól időben elkülönülő alkalomra osztunk, az a hosszú távú memóriába való beépülés szempontjából általában hatékonyabb lehet, mint ugyanazt az időt egyetlen hosszú alkalomba sűríteni. Vagyis hatékonyabb, ha minden nap belecsempészel a napodba 15-20 percnyi angollal való foglalkozást, mintha hétvégén egyszerre nekiülsz és 2-3 órát görnyedsz a feladatok/applikációk stb. előtt.

Sokan úgy állnak neki a nyelvtanulásnak, hogy hétfőn/Szilveszterkor/szeptemberben eldöntik: mostantól napi egy órát tanulnak. Egy ideig működik is, aztán jön egy sűrűbb hét, kimarad néhány nap, végül a tanulás teljesen háttérbe szorul, és így hamar el is megy a kedvük az egésztől. (Ismerős? 😊) Éppen ezért a célod ne az legyen, hogy minden nap tökéletesen teljesíts, sokkal inkább az, hogy minden nap valamilyen kapcsolatban maradj a nyelvvel.

De! Ehhez nem kell órákat tanulnod. A tanuláskutatásban ezt "spacing effectnek", vagyis a térközös/elosztott gyakorlás hatásának nevezik. A kutatások régóta azt mutatják, hogy ha ugyanazt az anyagot több, időben elkülönülő alkalommal gyakoroljuk, az általában jobb hosszú távú megtartáshoz vezet, mint amikor ugyanazt az időt egyetlen nagy tanulási blokkban töltjük el. Ezt nemcsak általános tanulási helyzetekben, hanem idegen nyelvi szókincs és nyelvi szerkezetek tanulásánál is kimutatták.

Miért? Mert amikor néhány nap elteltével újra találkozol egy szóval vagy nyelvtani szerkezettel, már nem olyan könnyű felidézni. Újra elő kell hívnod az emlékezetedből, és éppen ez a kis erőfeszítés segíti a hosszabb távú rögzülést. Ezért lehet hatékonyabb például ugyanazt a 20 új szót hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap elővenni, mint hétfőn este négyszer egymás után végigolvasni őket.
A kutatásokban ezt gyakran "retrieval practice" (aktív felidézés), vagyis előhívásos gyakorlás egészíti ki: próbáld meg emlékezetből felidézni, mit jelent az adott szó vagy alkoss vele egy mondatot.

De akkor dobjuk ki a hosszú tanulást? Egyáltalán nem. Ha van időd és energiád, természetesen érdemes hosszabban is foglalkozni a nyelvvel. A lényeg inkább az, hogy ne csak ritkán, alkalmilag nagy lendülettel tanulj. Sokkal fenntarthatóbb lehet minden nap 15-20 perc, a lényeg, hogy valamilyen formában foglalkozz a nyelvvel. Például hallgass meg egy rövid angol videót. Ismételj át néhány szót. Olvass el egy cikket, vagy írj pár mondatot.

Mert ahogy Róma, a nyelvtudás sem egy nap alatt, vagy egyik-napról a másikra épül fel. Sok apró találkozásból, ismétlésből, előhívásból és használatból áll össze.