Pilates másképp

Hányan álltok hadilábon az autóvezetéssel? Én tudom, hogy vagytok egy páran, és ez nem ciki. Hadd meséljem el, én hogy vagyok vele.

Ki ne ismerné nőként azt a vérbe írt gondolatot, hogy mi nem tudunk vezetni. Nem jó a térlátásunk. Nem tudunk parkolni, legalább azt nem. Tudjuk a viccekből, a szőke nők hogy vezetnek, és valahol mélyen eltemetve sokaknak van egy sztorija arról, ahogy apjukat, nagyapjukat, párjukat hallják szitkozódni, vagy életvezetési tanácsokat kapnak, arról, hogyan legyen, ha egyszer vezetnek.

Szóval mikor vezetni kezdesz, te pontosan tudod, hogy hol a helyed. A bátrabbak a középső ujjukat felmutatják, cserébe kitagadják őket a papák. Mások inkább hithű BKV-sok lesznek (vagy képzeld ide a helyi közlekedési eszközt, vagy a lábbuszt).

Velem sem volt ez másképp. Pedig támogató volt a közeg, a férfi felmenők tanítottak. De amikor úgy 14 éve egyszer, egy pár százalékos emelkedőn szívdobogással üvölteni kezdtem valamit, amire már ki emlékszik, rájöttem, talán generációkon át ívelve félek az emelkedőn indulástól. Szégyelltem magam.

Ha olyan autót vezettem, amit megismertem magabiztosabb lettem. És lett egy mondatom, még olyan 9 évvel ezelőtt. Az nem lehet, hogy ne tudjam elvinni kocsival a gyereket az iskolába...

Szóval erőltettem. A szívdobogásom rutinnal csillapítottam. Az apró sikereimnek Oscar-díjat adtam.

Ugyan az iskola az ablak alatt van, de a lovastábor messze. És lett egy nagy családi autónk, mert a párom kihajtotta. Végtelenül köszönöm neki. Egy nagy 7 személyes, öreg, az eladó által alulértékelt, nekünk isteni csoda, szabadság járgány.

Persze, hogy nem mertem vezetni. Nagy. Diesel. Nagy. Hosszú. Nagy.

Csak hogy a bennem lévő leharcolt idegrendszerű már látott egy pár felszabadult csodát, így sajnos szembe kellett néznie vele: valószínű menne a vezetés.

Így kétszer a városi jövés-menésben, hétvégi programra én vezettem. Danit többször piszkáltam, hogy megelőzzem, hogy ő piszkáljon. Előre elmondtam béna vagyok, gyakorlatlan, ezeket màr nem is kell mondani.

Nagyon fura volt, hogy nem is akarta. Alázattal ülte velem végig az utat. Velem utazott. Nem ellenem. Hát az igazi ünnepelendő csoda. Mert ez gyógyítja a hiedelmeim.

Eljött a pillanat, hogy egyedül vittem a kis csapatot. Újra és újra meg kell tanulni bízni önmagunkban. Mert erősek a sebek, a mondatok, és a végén megakadályozzák az életet.

Egy tiszta biztató tekintet tőle és önmagamtól elég. Ez előleg.

Úgyhogy csapatszállító kisbusz sofőr lettem. És élvezem!

Szeretettel:
Timi

Kedves Anyatársak, papírra vetem azt a kimerevített pillanatot, amit mindannyian jól ismertek:

A végtelen éjszakát, ahol ébrenlétnek és az alvásnak nincs határa, tested határát viszont baba karom ostromolja.

Nem tudod, magadat mentsd, vagy őt. Felülkerekedik a pisilési inger, és egy pillanatra sírsz. De aztán megint ölbe veszed, a cicit a szájába teszed. Egy pillanat alatt úgy megpihennél, mint Csipkerózsika, de a pillanat végét sem éred el.

Talpon vagy ringatsz, félhangosan szitkozódsz. Tudom, ezt nem fogják sokan bevallani.

Személy szerint, én a melleimért is aggódom közben. Két üres szatyor, vagy inkább nyújtható gumicukor.

2 óra, éjjel van. 4 óra, hajnal van. Én a gyerekkel az ölemben reggeliztem, mert megéhezett a lázas nem alvásban, én meg az állva ringatásban.

5 órakor már látom a fényeket, és hallom, hogy "adba", ez csak rémálom lehet. Kisautó gördül a testemen, takaróval védem magam.

Aztán újra mellettem van, talán most tényleg... még 6 óra előtt, lehet elkap újra a méreg?

De nem, mintha mindenki megnyugodna. Nem sietünk.

Szóval így telt az este, szegény lázas gyerekkel, aki napközben sokat aludt. Nekem éjjel kapar legjobban a torkom, már főleg az ínygyulladás miatt. A SOTE ügyeleten gyors és egyszerű a gyógyszeres csíkcsere, csak hánytató az íze.

Ezeken az élményeken csak egy valami segít át, úgy igazán: a Brikka. Az igazi nápolyi mokka vagy espresso. Az illata felébreszt nagy szívfájdalamból.

Nápolyból elhoztuk a kávé iránti vágyat, így szereztünk egy igazi szelepes kotyogóst. És értelmet nyer a varázslat: a finom, sűrű, kesernyés forróság, visszatölt.

Ez is amolyan vanság. Csak legyen neked is kapaszkodód, azt kívánom.

Mi van mögötte? De mi van mögötte? Csússz lejjebb.

Csússz lejjebb, ezt mondta sok éve nekem egy vezető, ilyen életek közötti utaztatást csinált. Ebbe most ne menjünk bele. De a mondat érdekel.

Mi van a mögött, amikor eldöntöd, hogy neked valami sosem menne? Mi van a mögött, amikor máshoz hasonlítod magad? Mi van a mögött, amikor krónikusan fáradt vagy?

Azt mondjuk, én nem tudok reggelizni, nem mondanék le a cukorról, én csak a kemény sportokat szeretem, nekem nem jó ez az időpont, reggel korán van, este, késő, a gyerekeimnek még szüksége van rám, nagymamának is jó volt úgy, a teltkarcsút szeretik a férfiak, így vagyok önmagam, az izom férfias, a futáshoz csak a jó cipő hiànyzik, Feri csak sokat dolgozik, engem nem ért meg senki sem, mindenki engem piszál...és még sorolhatnàm....

De szeretnék az életmódnál maradni. Mert abban látok egy nagy lufit. Mindenki érteni véli önmagát, és hangaztos a miértje, és a miért nem...

De egyszer is leültél magaddal beszélgetni? Sírtàl-e azon mennyire egyedül vagy, hogy szégyelled magad, ügyetlennek érzed magad? Megélted-e, hogy nem támogatnak, és nincsenek jelen? Hogy valójàban te sem mersz kérni, és nem találod a szavakat?

Át mered- e élni, hogy a teremben mindenki jobb nálad? Hogy az otthoni tornához szabálysértést kell elkövetni (időt elvenni mástól magadnak) ? Álltál-e büszkén a régi hangok előtt és mondtad-e mától így fogod csinàlni?

A kalória, a súlyzó, a torna, a videó egy eszköz. De te vagy a lényeg!

Én csak ebben hiszek.

Van egy ilyen nehezen kommunikàlható motivációm, hogy a pilates által jobban értsd meg önmagad. Hosszú távban gondolkozom. Veled.

A kíváncsisàg vezessen, a jól ismert nyomás helyett. A torna nem mindig nagy közösségi aktivitás, nem mindig tudományos, és sokszor nehéz elkezdeni. A kajáláson változtatni nem lehet kifogásokkal, csak ha egyszer elsírod magad a tànyérod felett. A folyamat nem lesz könnyű, mert ez tanulás. A TikTok videó az információ, de a tananyag a lelked magja.

Ezért én mindig azt mondom, figyelj magadra, abba hagyhatod, ha viselhetetlenül soknak tartod, legközelebb újra megpróbálhatod. Ma meg tudtàl magadról valamit, és ez is elég. Itt vagy és lehetőséget adtál valami újra. Ez menő.

Szeretettel várlak ebbe az alternatív pilates világba:

Timi

Gyerekkel utazós élményeimből ide rakok nektek valami hasznosat. Ha ti is utaznátok, és ha féltek a sok mendemonda miatt, amit belénk vertek, meg amiket sokszor látunk a szemekben.

A legfontosabb, hogy érezd a gyereked. Bízz abban a láthatatlan, örök kapocsban. Lásd meg benne azt az autonóm, érző kis embert, aki veled van a bajban, akit vezetsz, de aki téged is formál. Ezt az utazás a közös élményetek lesz. Élmény és tapasztalat.

Nem valaki másnak egy mesélni való, nem egy sztori, ami annak a sok akárkinek tetszene. Ez a ti történetetek. Ezt írd fel magadnak először a listára.

És nézzük, mi a vanság. Amit nem látsz előre, persze, ha ismered a gyereked, és nem magadat látod csak benne, akkor ez segít, de az új helyzet új reakciókat szül, és senkinek nem kötelező úgy viselkednie, ahogy szokott. A gyereknek sem.

Innentől megzakkanunk, ha csak azt nézzük, mi az elvárt és a helyes, mert ha a reptér rendkívül sok embererét megkérdeznéd, mind mást mondana. Ha úgy nézed, már veszítettél.

De tudom, a legjobban az fog zavarni, aki melletted ül mondjuk a repülőn. Ha a fapadoson te sem vettél előre helyjegyet, mert őrült drága, és azt adja az isten, hogy egy 2 év alatti, egy 5 évest, meg egy 8 évest majd más felnőttek mellé ültetnek. Nincs az a szerencse.

De a mellettem ülő magyar hölgy a kislányom az ablakhoz engedte és utànunk hozta leszálláskor a pelenkázó táskát. Hazafelé az olasz hölgyet pedig nagy szeretettel a halálfélelmében támogathattam. Szóval ők köszönik az élményt, azt hiszem.

Szóval volt mindenkinek baseball sapka, fülhallgató, kis játék, notesz, kulacs vízzel. És adtam nekik enni, ami volt. Lehetett cukros, meg rostszegény. És még fontos volt, hogy valamennyit aludjanak. Az Olvasom és értem szövegértés gyakorló munkafüzetben (amit sok idetévedő kommentelőnek amúgy ajánlok, nekünk is a 2. Osztályos van meg és az ide elég lesz) volt egy szöveg, hogy egy gyereknek 10 órát kell aludni. Hát most nem mondom el senkinek, hogy ez nem mindig jött össze.

És akkor az is fontos volt, hogy a gyereknek legyen felelőssége. Így nekem kellett a Mulan baba ruháját a dóm téren keresni, Pompej ősi utcáin műanyag gyurmanyomó után nyomozni, az arany fülbevalót a tenger vitte el, szóval ez a felelősség dolog is jól sikerült.

Ezen kívül, higgyétek el, mármint azok, akik félnek (szerintem totál jogosan), hogy senki nem evett végül meg minket, még ha úgyis néztek. De nem néztek. Vagyis én nem néztem rájuk.

A koszt, a rendetlenséget, zaj, mocskot, kulturális különbségeket, légnyomást, várakozást mind jól bírták. Közelebb kerültek az élethez.

Szeretettel:
Timi

Mi van velem, vallanom kell. Valami fenekestül felfordult idebent. Nagy reményeket fűztem a nápolyi nyaraláshoz. De sokkal több lett mint egy utazás vagy néhány kép egy albumban.

Ahogy láthatjátok, el kezdtem írni. Sokan ismeritek ezt az oldalam, sokan nem. Bennem ez a hang éveken át hallgatott. Ennek több oka is volt. Leginkább az íráshoz kapcsolódó biztonságom elvesztése.

Belémírták, hogy értéktelen, amiket írok, bánt másokat, az önbizalmam odalett. A szövegeim egyenlőek lettek velem. Így ha a hangom megmutatkozott és arra kritika érkezett, vagy csak egy eltérő vélemény, az a vékony önbizalmamnak volt egy újabb döfés.

Meg nem éreztem, hogy lehet csak úgy írogatni. Az online vállalkozó próbált talpon maradni, mert kellett a pénz. Meg még valami kellett: a hasznosság és láthatóság érzése.

De szenvedtem, sokszor nektek is megmutattam. Identitásválságnak is neveztem. Megküzdöttem, és megérkeztem.

Aztán jött Nápoly, és mindent elsöpört. Abból a távoli világból írni kezdtem. A megfigyeléseimből indultam és a jelentést kerestem. A kapcsolódás és univerzalitás csábított. A szöveg a játszóterem lett.

Az írás maga a gondolkodás folyamata. Nem tudom az igazságot, csak valamit látok. Ahogy szerintem te is. És nem tudom nem leírni. Ekkor éreztem, hogy újra önmagamban vagyok.

Már nem gondoltam végig, mi lesz, ha leírom. A túlélőből elmúlt a félelem. Fontosabb volt kimondani, adni, áramolni és látni, hogy jó lehet.

Most itt vagyok ebben iszonyat fárasztó folyamatban. Én már a Budapest Airporton beteg lettem. Ötödik napja látszólag nem csinálok semmit. Fáradt vagyok, mint a dög. Szopogatós tablettán élek, és hanyagolom az embereket.

De belül olyan életet élek, mint ami a Pompeji Fórumon lehetett. Két novellát írtam. Még csiszolom őket, de az egyik pályázatra megy.

Nápolyból az író jött haza és sírok a boldogságtól, hogy visszaengedtem a hangomat. (Lelkem szittya idejéből emlékezhettek rám.)

Tudom, hogy ez egy pilates oldal és most nincs semmi ilyen tartalom, meg kihívás, meg top 5 gyakorlat, de félek, nem is nagyon lesz.

Félre ne érts, a pilatest szívvel-lélekkel tanítom tovább, csak egy másik szintén. Ezen az irodalmi szinten, ezen az mélyebb szinten, ahol a pilates ugyanúgy jelentést keres és a test megértést keres, mint az irodalomban.

Én az vagyok, aki filmben a vágások közötti képeket keresi. Ez vagyok itthon, ez vagyok pilatesem, a videókban és az irodalomban. Se kevesebb, se több, és nem is akarok már más milyen lenni.

Most nekem ez a hét a pihenésről szól, amikor magammal vagyok. Sírok, valamit gyászolok, írok, a szövegeim ünneplem.Gyógyulok. Ez most ilyen nagyon jó, és így neked is megmutatom.

Mondok valamit az egyensúlyról. Amit annyira keresünk. Én megtaláltam.

Előző héten megtettem olyan 120.000 lépést, aktív voltam, okos és megoldóképes.

Ezen a héten viszont fáj a torkom, a testem visszakér, napi 3000-et alig lépek és csak a kakaós csiga miatt indultam el otthonról. Hogy vegyek.

És ez is egy egyensúly.

Így nullán leszek. Mégis tele.

A figyelem. Az iskolából ismerem. Én figyeljek oda rá. Például a tanárra. Adjam meg neki a tiszteletet. Tehát a figyelem az tisztelet is.

Azt mondja sok tanár vagy ilyen felettünk álló, hogy "Figyelj rám"!. Zárójelben - én kihallom - jobban, mint önmagadra.

És megtanuljuk, mindannyian. Magunkra figyelni önzés lesz. Egoizmus. Fellengőz kirívósság.

Majd megmondja az edző, az orvos, a tanácsadó, a közös képviselő, a tanár, a kisgyermeknevelő, a főnököm, ő rájuk figyelek, és közben a gyomorban a szorongást is már természetesnek érzem.

A sok módszeren túl talán a legelső, amihez le kéne alacsonyodni, az az önmagunkra figyelés.

Tanár vagyok. Pilatest oktatok. Mindig azt mondom, videóban és az órán is: figyelj magadra. Az a te tested. Te érzed, én csak mutatom, emlékeztetlek.

Mert végül lesznek olyan pillanatok, amikor egyedül maradsz, még ha állnak is körülötted. A fájdalmadról, további gondolataidról és lépéseidről csak te hozhatsz döntést.

A módszeren keresztül tanulnod magad. Ennek van a legtöbb értelme. Még az eredményről is eldöntheted, ezt akartad-e.

Számomra a legfőbb visszajelzés pilates oktatói munkám során, ha meglátom az elmélyülés pillanatát. Mert én meglátom. És aki évek óta előfizető, nála tudom, hogy megtörténik. Ez legyen a pilates drogja. Mert általa magadból látsz meg egy darabot. Egy intim együttlét a sejtjeiddel és izmaiddal, ahol a "hogy nézek ki", "igaza van-e", "ez e legjobb" teljesen eltörpül.

Mert a pillanat nem méri meg ki vagy. Csak tisztán megmutatja.

Szeretettel:
Timi

Nem fogok ott várni 1,5 órát egy váróteremben, Caprin akarok nézelődni, lesz*r*m azt a 6 eurót fejenként - gondoltam végül, és milyen jól tettem.

De azt hiszed a bennem lévő Timinek ez olyan természetes volt?

Eleve spórolni akartam. Nem is Capri, legyen Ischia. Nem is gyorshajó, inkább komp.

20 perc gyaloglás a napon, autók mellett, betonon. Kicsi gyereklábak pofavágás mellett csak megteszik az utat és minden tiszteletem az övék. És néha félhangosan ostorozom magam, minek is kellett ez az egész.

Beállok a sorba, meglátom a menetrendet és az ártáblát. Hát komolyan annyi a jegy, amennyit nem akartam kifizetni? És ilyen ritkán jár az a hajó?

Az agyam üres, a testemben kalóriahiány. Három gyerek vár, hogy döntést hozzak. Kezemben az euró. Lenne rá pénz. Van rá pénz. De szabad-e? Hisz elrontottam, vagy nem jól tudtam, ma nem voltam isteni, és most fizessen meg az árát? Ha valamit elrontottam, nem érdemlem meg a könnyebbet, ugye?

Danival tanakodtam. Velem volt. A sorba visszaálltam. B*ssza meg. Nem ülök itt 1,5 órát, nem utazok 20 perccel hosszabban. Caprit akarom élvezni, nem a várótermet 30 euró spórolásért.

Ez nem az új Timi. Ez a Timi. Oh,igen. Milyen tökös. Nézd meg, mer élni. Az élvezetet a büntetés elé helyezni.

A pénztárnál végül volt gyerekkedvezmény, a kicsike ingyen utazott. Pont annyi készpénzem volt. 30 percen belül indult a komp. 1 óra múlva Caprin volt. Pont úgy, ahogy nem terveztük.

Hogy milyen jó döntéseket nem hoztam meg rosszul 🥰 És milyen talán szerinted rosszakat a jóért cserébe választottam.

A legnehezebb nem önmagunknak hitt börtönünkbe lenni, hanem kikandikálni, először kisujjat kidugni és végül Capri sziklái előtt találni magunkat.

Csak úgy, az élet húzása miatt.

Szeretettel:
Timi