11/07/2026
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen amatőr versenyző, aki sokszor beleszaladt már abba, hogy ha épp bármi miatt nehéz, túlterhelt időszaka volt, akkor azonnal megkapta valakitől, hogy hát PIHENJ.
Mert micsoda dolog az, hogy most edzel.🤌🏻
Ezzel kapcsolatban van egy pár (sok) gondolatom- előre leszögezve azt, hogy nagyon jòl tudom, mennyire fontos a pihenés, az alvás, a regeneráció.
DE!☝🏻
Az én tapasztalatom az, hogy ezek az emberek- és legyen szó akár különböző szakemberekől is, tisztelet a kivételnek-, ha megtudják, hogy triatlonban versenyzek (pláne még ha az is kiderül, hogy relatív eredményesen), nagyon sok esetben ebbe a ténybe belelátnak valami fajta fanatizmust, kényszerességet.
Megjelenik előttük az őrült amatőr sportoló prototípusa, aki naponta sok órán át sanyargatja magát, és lázasan is meg sérülten is edz, meg úgy minden helyett edz, miközben amúgy "minek, hát nem olimpiára készül" ugye.
Tudjuk, hogy van ilyen is. Aki a ráfordítható szabadidejével és a fizikai képességeivel totálisan össze nem egyeztethető kihívásokat választ, mert valami tudatalatti igénye van arra, hogy szenvedjen, és bizonyítsa a saját értékességét (nem feltétlen tud róla, még kevésbé ismerné be, hogy ez van a háttérben, és spoilerezek: nem is fog működni, de majd rájön- vagy sem).
Ők azok, akik félsérülten meg betegen is kimennek futni (voltaren/flector mindig van), és ha kimarad egy edzés, azt katasztrófaként élik meg. Háttérbe kerülnek az emberi kapcsolatok (magánélet, barátok, család), a szabadidő, ne adj' isten a munka is, mert edzeni KELL.
Szerintem mind látunk ilyen történeteket- sok esetben egyébként ez ahogy beüt, pár év után úgy le is cseng, és a 35-40 évesen fotelból felálló, majd két éven belül fanatikus ultrafutóvá avanzsált ember néhány év múlva beleun az egészbe.
Vannak azonban azok a versenyekre járó, akár eredményesnek mondható felnőtt amatőrök, akiknek az edzés nem valamiféle kényszer vagy kompenzáció.
Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami a hobbisportolás (=ha nincs kedvem, nem csinálom) és a fanatizmus (=akkor is csinálom, ha kontraproduktív) közt van félúton, de meg lehet.
Egy kicsi gyerekkora óta rendszeresen, versenyszerűen sportoló felnőtt kérdéses helyzetben fel tudja tenni (és meg is tudja válaszolni, mert ismeri magát ennyire és talán van valami rálátása a nagy egészre is) azt a kérdést, hogy ha ezt az edzést most megcsinálom, azzal előrébb leszek-e.
Közelebb visz-e a célomhoz.
Mindig ez a kulcs (nem a STRAVA/Garmin log)!
Ha igen, zöld a lámpa.
Ha nem, még mindig van két lehetőség: a könnyítés vagy a teljes pihenő.
Amit egy külsős esetleg extrém terhelésnek gondol, simán lehet, hogy annak a sportolónak egyáltalán nem extrém- és nem azért, mert szerinte nem az, hanem mert a szervezete megszokta, tolerálja és igényli azt a terhelést.
Mivel egy amatőr mögött a profival ellentétben nem áll ott egy komplett szakmai stáb a dietetikustól a gyógytornászon át a masszőrig meg a sportpszichológusig, nem mérik edzésről edzésre az összes paraméterét, amiből kiderül, hogy mennyire terhelhető aznap, ha egy amatőr jól teljesít, ott- a pihenés szempontjából nézve- két dolog valamelyike van a háttérben:
Vagy van egy istenadta genetikája, amivel elbírja azt a mennyiségű/intenzitású edzést, amit a versenytársainak a többsége nem, vagy nagyon okosan csinálja a dolgait, magyarul nem a mennyiséggel, hanem a minőséggel megy jól.
Bármelyik is a helyzet, erre egy külső ember nem lát rá, tehát nem kompetenciája megmondani a frankót a pihenés tekintetében.
Ha valaki kisgyerek kora óta végigsportolta az életét, annak nem az a stressz, hogy ezt csinálja, hanem az, ha nem csinálhatja (nyilván nem a heti egy pihenőnapról beszélek vagy egy párnapos nyaralásról).
És az a helyzet, hogy nem ő a fura.
Evolúciósan ő a normális.
Nem kell százezer évet visszamenni, elég csak százat: az emberek egész nap mozogtak!
Csak nem edzésnek hívták, hanem munkának, házimunkának, közlekedésnek, játéknak.
Az inaktivitás az, ami nem normális. 8-10 órákat ülni meg mindenhova kocsival menni- ez a nem normális az emberi szervezetnek.
Egy fizikailag aktív ember csak nagyon rövid ideig képes elviselni a teljes tétlenséget, mert a teste egyszerűen igényli a mozgást, és ha nem kapja meg, frusztrált lesz.
Ettől ő nem kényszeres vagy függő, nem kell megjavítani.
Ha elég jól ismeri saját magát, akkor el tudja dönteni, hogy egy adott helyzetben mit nyer vagy mit veszít, ha éppen kimegy mozogni (figyelem, aki felnőttként kezdett rendszeresen sportolni, zéró sport előélet, minimál élettani ismeret, kevés tapasztalat, azokra ez általában nem igaz, ott ajànlott a kompetens külső kontroll).
Mert az edzés nem feltétlen vérzivataros, vicsorgós, izomlázas élet-halál harcot jelent, mint ahogy néhány laikus kívülálló lelki szemei előtt ez meg tud jelenni.
Lehet pont annyi, amennyi jólesik a testnek, kimegy a stressz, kisimul az idegrendszer, megmozdul a keringés.
És ezzel azt gondolom, nem tettünk kárt, sőt.
Plusz egy csavar a témában, ha az adott sportolónak egy fontos verseny előtt jön olyan élethelyzet, amiben újra kell gondolni a terhelést, ez sem fekete vagy fehér, és nincs az a kívülálló, akinek jogában állna megmondani a frankót, hogy hát pihenjél, és okoskodni meg szemet forgatni, ha a sportoló nem teszi.
Ezt egyedül maga a sportoló és az edzője tudhatja, hogy mi a legjobb, hogyan tudják kihozni az adott helyzetből a legtöbbet.
A fotelból ugye nem drága egy ilyen tanáccsal azonnal kidobni valakinek az álmát a kukába, egy pillanatig sem belegondolva, mennyi idő, energia, és mindenféle egyéb áldozat van amögött az álom mögött.
És újra kiemelném, hogy nem azokról a helyzetekről beszélek, amikor az élet nem hagy más választást, mert mondjuk covidos leszel vagy elszakad a bokaszalagod, esetleg nagy a sérülés kockázata.
Nagyon kevés kivétellel szerintem nincs az a verseny, amièrt megéri bevállalni egy sérülést, amitől majd hetekig/hónapokig le kell mondani a teljesértékű sportról és fájdalommal kell élni (a rehab költségeiről már ne is beszéljünk).
Egy olimpiai dobogó megérheti talán. Egy utcai futóverseny vagy egy OB az nem. Szerintem.
Nem vagy sem önző, sem kényszeres vagy fanatikus attól, hogy hiányzik a mozgás a testednek és a lelkednek.
(Az is oké, ha egy nyaralásra vagy egy anyádéknál töltött hétvégére elviszed a futócipőd, és elmész egy órát futni- az a nem oké, ha ezért bárki bűntudatot kelt benned.)
Van az a helyzet, amikor egy kompromisszumos megoldás minden szempontból jobb, mint a semmi.
Nagyon ritka az, amikor nincs helye kompromisszumnak, mert még a sérülések többsége is olyan, hogy simán lehet találni mozgást, amit kockázat nélkül csinálhatsz (triatlonosok ebben abszolút előnyben- ha a futás bármi miatt kiesik, a bringa vagy az úszás általában valahogy még mindig tud működni).
Köszönöm, hogy elmondhattam, és érdekelne, hogy kinek milyen tapasztalatai vannak a témában.
29/06/2026
27/06/2026
24/06/2026
10/06/2026
09/06/2026
04/06/2026