Brickness - BrickFit Community

they said:
“there is no difference between us”
i said:
“there is. you got it, while i had to work for it.”

wish i could forget this forever.
always have to improve my mindset not just my goals…

📷:

Az Idő

„Mert az elmúlt 10 évben is sikerült legalább 20 évet élnem…”

Fura ezt leírni, de még csak 29 vagyok, és valahogy máris érzem a „bűvös 30” közeledtét. Sokan kinevetik ezt az érzést, de nálam most tényleg valami pánikszerűen jelentkezett…
Talán tényleg ez az a bizonyos kapuzárási pánik.

De amikor magamban keresem a választ, rájövök, miért érzem így.
Korán indultam.
- 19 évesen már diplomás táncművész voltam. Miközben mások még keresték az útjukat, én már rajtvonalnál álltam, tele világmegváltó álmokkal.
- 22 évesen családot alapítottam. Ma már három csodálatos gyerek apja vagyok, és azóta is hiszem, hogy ennél nagyobb ajándék nincs.
- A táncból, a küzdelemből és a szenvedélyből született az edzés, majd a vállalkozói út, ami végül rám illett igazán.

De közben megéltem a kudarcokat is.
Megtanultam, hogy a szorgalom és a tiszta akarat nem mindig kap elismerést. Láttam, ahogy mások kiégnek, és éreztem én is, hogy a művészetből családot eltartani nem racionális út. Anyagi gondok, bizonytalanság, rengeteg nehézség.
Mégis, valahogy bennem sosem fogyott el a vágy, hogy újra és újra felálljak.

A legnagyobb felismerés számomra az IDŐ lett.
Rájöttem, hogy mindegy, ki mennyire gazdag vagy szegény, okos vagy kevésbé az – mindenkinek ugyanannyi jut belőle. És mégis, mintha ez a legnehezebben kezelhető valuta lenne az életünkben.

Ma heti 50 órát dolgozom, mellette 10–12 órát edzek, közben ott a család, a háttérfeladatok. Gyakran érzem, hogy „időszegény” vagyok.
De amikor számot vetek, mindig megnyugszom.
Mert az elmúlt 10 évben tényleg sikerült legalább 20 évet élnem.

És végül talán ez a legfontosabb:
Ne engedjük, hogy a mindennapi rohanás, vagy akár a sikereink, lelki szegénnyé tegyenek minket.
Az idő nem tér vissza.
Csak rajtunk múlik, mivel töltjük meg.
Így soha nem éghetsz ki…
Boldogan hajthatod le a fejed a nap végén az ágyadba, mégha csak 4-5 óra alvásról is van szó. 🙃

„Ez a nap nem sikerült túl jól… Na majd holnap…”
Hányszor mondtam már magamnak is ezt a mondatot.
És tudod mit? Mindig megnyugtatónak tűnt. Legalábbis egy rövid ideig…

De aztán rájöttem: a halogatás nem ad valódi békét.
Csak elodázza a felelősséget.
És közben belül egyre nő a feszültség.

Az élet feladatai nem tűnnek el. Nem oldódnak meg maguktól.
És amikor újra és újra szembesültem velük, mindig ugyanoda jutottam:
A halogatás sokkal nehezebbé t***e, mint maga a cselekvés lett volna.

Egy dolgot megtanultam.
Amikor felelősséget vállalok, még ha nehéz is, valami felszabadul bennem.
Egy apró győzelem. Egy megkönnyebbülés. Egy érzés, hogy legalább megpróbáltam.
És ez sokkal többet ér, mint az a röpke “majd holnap” nyugalom!

Mert a nap végén csak egy dolog számít igazán:
Nyugodtan tudok-e lefeküdni aludni, tudva, hogy megt***em mindent, amit ma megtehettem?!

Nincs helye halogatásnak.
Nem máskor. Nem holnap.
Ma! Most!

És hidd el… sokkal boldogabb leszel, mint gondolnád.
Én már megtapasztaltam. 😉

Egy igazán boldog ember életét nem a hatalmas, egyszeri áttörések, hanem a mindennapok apró sikerei határozzák meg.

Gyerekként tele voltunk álmokkal.
Ápolónőt, rendőrt, tűzoltót, vagy éppen egy boldog családot játszottunk… Újra és újra elpróbálva a jövőt, amit magunk előtt láttunk.
Akkor még ösztönösen valósítottuk meg céljainkat. Nem vonta el semmi a figyelmünket. Csak játszottunk. És boldogok voltunk.

Aztán felnőttünk.
És a minket körülvevő kiégett, fáradt emberek lassan lehúztak minket is a valóság talajára.
A célok elhalványultak. Az álmok szürkék lettek.
És sokszor már a túléléshez sincs motivációnk…

Így születnek meg a monoton hétköznapok.
Napok, melyeket csak számolunk.
Órák, melyeket csak túlélünk.
És közben elfelejtjük: az élet nem a várakozásról szól.

De tudd: a gyermeki kíváncsiságod nem tűnt el.
Ott lapul benned, csendben, egy poros sarokban…
És csak arra vár, hogy újra szerepet kapjon az életedben.

💡
Nem késő!
Ébresszük fel újra azt a gyermeket, aki mert hinni és mert játszani!
Mert a boldogság nem egy messzi cél…
Hanem a ma megélt apró sikerekben rejlik.

Hamarosan folytatjuk… 👀

🔥 Ne szégyelld a fegyelmet, vállald büszkén!
🥗 „Hozom a saját kajám.”
💪 „Már edzettem ma.”
😴 „Korán lefekszem.”
🚱 „Nem iszom.”

Ez nem gyengeség. Ez ERŐ.
Ez az, ami különválasztja az átlagost a kivételestől.

💯 Ne kérj bocsánatot azért, mert komolyan veszed az életed!

Számomra mit jelent a változás?
Elsősorban fejlődést, egyfajta lehetőséget a tanulásra. Egy eszközt, amit könnyen használhatok az életem jobbá tételére.
Minden változás egy lehetőség.
Hadd szemléltessem saját életemen keresztül miként viszonyulok a változáshoz.
Születésem után néhány évvel elváltak a szüleim.
Ez jelentős változás egy gyermek életében, akinek az egészséges fejlődéshez optimális esetben egy családra van szüksége. Igaz, a trauma mélysége a nagy átlagnál a tinédzser korban tetőzik, de ott még nem tartunk, meg én akkor amúgy is más útravalót kaptam…
Kis koromban egyáltalán nem traumatizált a válás okozta változás, legalábbis azt hittem. Hogy boldog gyerekként működhettem tovább annak egy még nagyobb változás volt az oka:
Megismerkedtem a sporttal, a mozgás örömével.
Három éves koromban elvittek egy szertorna előkészítő csoportban, ahol egyke gyerekként nem csak megfelelő gyermektársaságra leltem, de korán megtanultam a fizikális egészségünket fenntartó magasztos felelősséget, méghozzá fegyelem formájában.
Nem, nem ütlegelve fegyelmező pedagógusokra gondolok, hanem a gyermeki játékosságot szabadon engedő ügyességi feladatok tökéletes elsajátítására, mely gyors sikerélményt, kellő magabiztosságot adott a kockázatvállalásra.
Hiszen egy gyerek minél ügyesebb, megfelelő környezetben annál nagyobb figyelmet kap. Ha nagyon mélyről vizsgáljuk, ez is egyfajta túlélési stratégia a maga modern korában.
Mozgás = Endorfin termelés. Még a kémia is alátámasztotta boldog gyerekkorom alapját. Ez pedig nem a kiegyensúlyozott családi háttérben, hanem egy mozgásforma megismerésében és elsajátításában rejlett.
Egy hat éves gyerek energiáját nehéz lekötni. A szertorna mellett életem részévé vált a tánc, melynek szeretete már ennyi idősen evidensé t***e számomra, hogy olyan iskolába járjak ahol megkapom a tánchoz való megfelelő oktatást.
Kis korom óta tudtam, hogy táncművész szeretnék lenni, az élet pedig sorsszerűen adta a lehetőségeket, melyek természetesen számtalan változással jártak.
Minden fantasztikusan alakult egészen tinédzser korom kezdetéig, mely történetesen pont a 2008-as világválságra esett… Ahogy kezdett tudatosulni bennem, mekkora űrként is tátong bennem szüleim korai válásának traumája, meg kellett ismerkednem a gyász érzésével. Elveszít***em a nagypapámat. Aki egyfajta apaképként kísérte végig gyermekkorom, egyszerűen itt hagyott. Magamra egy kétségbe esett anyával és nagymamával.
Ez akkora változás volt, melyet nem tudtam kiegyensúlyozott állapottal kezelni. Drasztikusan romló hangulatom válaszokat keresett.
Egyszerű lett volna nyugtatók után nyúlni, vagy elkezdeni bulizni, hosszas napokat átvideojátékozni vagy csak szótlanul rajzolni, olvasni.
A rombolás hoz valami lágy felüdülést, mely eltereli a valódi lehetőség meglátásának tiszta vízióját.

Miként döntöttem?
Előre menekültem. Azt éreztem, ha magasabb szinten akarom művelni a hivatásomat, nincs mit tenni a fővárosba kell költöznöm és felvételt nyerni abba az intézménybe, ahol professzionális szinten foglalkozhatok a tánccal.
Kitűnő döntés volt.
Új környezet. Új emberek. Új ingerek.
Hatalmas felelősség. Kecsegtető lehetőségek a fejlődésre. Siker. Elfogadás.
Mindent akartam, méghozzá egyszerre.
Az élet viszont számtalanszor koppintott finoman a fejemre, hogy talán több alázattal és magasabb figyelemmel érdemes ugrálni a lépcsőfokokat.
Én pedig azt t***em amit az ösztöneim súgtak.
Boldog voltam egy katonásnak mondható rendszerben, melynek napjaim felét egy hatalmas tükör előtt töltve precízen javítgattam mozdulataim finomságát, formáltam testem karakterét. Ez a folyamat egy olyan végtelen fejlődést adott számomra, mely folytonos inspirációban motivált az előre haladásra. Az út pedig tiszta volt és világos. Én pedig nem féltem haladni.

Amint elkezdtem a változás folyamatára egyfajta lépcsőként tekinteni, melynek sokat ígérő lépcsőfokait mászva szinte láttam magam a magasban
Azt az önmagam, aki elégedetten és boldog kiegyensúlyozottsággal éli mindennapjait.