16/04/2026
Ez a föld
Ez a föld nem kérdi tőled, kire adtad a szavad,
nem számolja, ki áruló, s ki az, ki hű maradt.
Tépték testét száz darabra, vitték, adták rég,
mégis itt van lábunk alatt, nem fogyott el még.
Jöttek mindig nagy szavakkal, jöttek hangosok,
mind hitették, hogy az igazság markukban forog.
Aztán csend lett. Elfogytak mind. Elporladt a szó.
Ami maradt, itt maradt még: föld és hordozó.
Marad a nyelv, ha más kihullik, marad dal, ima,
mit anyánk ajkáról lestünk, ez a haza szava.
Befogadtunk más vidékeket, más arcot, más imát,
nyelvünk rendbe fogta őket, így lett egy a hazánk.
Van, ki távol mondja ezt a nevet, s csak a hangja száll,
mégis minden mondatával anyaföldjén áll.
Nem fogadalom őrizte meg, nem ünnepi beszéd,
csak az anyanyelv maradt meg, s hazakísérte még.
Most meg mintha egy hang alá terelnék a szót,
mintha lassan elnémulna mind, mi saját volt.
Arcainkról lekopnának a nevek és jelek –
pedig attól ember az ember, hogy valahonnan ered.
A csend hordoz mindent, mi él, a rög tudja, mi fáj,
s aki még nevén nevezi, őriz benne hazát.
Szorított minket sok idő, de hitünk megmarad,
s ami egyszer gyökeret vert, megmarad az ég alatt.
Mondják sokan: erre menjünk, ez az új rend, nézd,
én a csendben mást is hallok, s nekem az elég.
Hallok benne régi tartást, makacs, szelíd erőt,
hogy a föld még visszatartja a lehulló időt.
S ami marad, kézről kézre csendesen megy tovább,
mint föld alatt a rejtett mag, mely kivárja tavaszát.
Állunk rajta. Összetartva. Egymás által többek.
Amíg e nyelv ajkunkon él,
itthon vagyunk.
És leszünk.