Futószakáll

Megyek randizni egy régi önmagammal, és közben megismerem azt, aki ma vagyok.

Talán így tudnám összefoglalni egyetlen mondatba a viszonyomat a futással immár 32 éve.

Neked mi lenne az egyetlen mondatod?

Vannak dolgok, amiket nem lehet elmagyarázni.

Egyszerűen meg kell élni őket.

20 évesen még azt hittem, hogy rengeteg időm van.
30 évesen azt, hogy majd később ráérek.

40 felett pedig egyre inkább azt érzem, hogy nem az a kérdés, mennyi időnk van még, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami van.

Ma már más dolgokat tartok fontosnak.

A családdal töltött időt.

Egy nyugodt reggelt.

Egy jó beszélgetést.

Az egészséget.

A barátokat és azokat az embereket, akik mellett önmagam lehetek.

És persze a futást.

32 év után már pontosan tudom, hogy a futás valójában soha nem csak a futásról szólt.

Fiatalabb koromban még az időket kergettem.

Másodperceket, kilométereket, eredményeket.

Azt szerettem volna, hogy gyorsabb legyek, jobb legyek, többet tudjak kihozni magamból.

Ma már egészen mást jelent.

Van, hogy egy hosszú futás közben végre elcsendesedik körülöttem minden.

Nincs telefon, nincs zaj, nincs megfelelési kényszer.

Csak én vagyok, az út és a következő kilométer.

Van amikor egy futás emlékeztet arra, hogy még mindig képes vagyok fejlődni és tudok 46 évesen is új célokat kitűzni.

Lehet újra tanulni, küzdeni, elfáradni, felállni és továbbmenni és talán ma már nem is az a legfontosabb, milyen gyorsan futok.

Hanem az, hogy még mindig futok.

Hogy vannak reggelek, amikor felveszem a cipőt, kilépek az ajtón, és tudom: ez a néhány óra most csak az enyém.

A futás megtanított arra is, hogy az élethez hasonlóan itt sincs mindig jó idő.

Van szembeszél.

Van emelkedő.

Van eső.

Van pokoli meleg.

Van olyan nap, amikor minden könnyű, és van olyan, amikor egyetlen kilométerért is meg kell dolgozni.

Talán ezért szeretem még mindig ennyire.

Mert 32 év után már nem egyszerűen futni megyek.

Megyek találkozni egy régi önmagammal, és közben megismerem azt, aki ma vagyok.

Talán ez az egyik legjobb része annak, amikor az ember elkezd igazán megérkezni önmagához.

Már nem feltétlenül többet akarsz.

Csak igazibbat.

Folyt. Kommentben👀

Lassan vége a nyárnak, és talán végre megérkezik az általam olyannyira kedvelt ősz és tél. 🍂❄️

Legbelül azért bízom benne, hogy lesz még jó pár olyan futásom, amikor szemerkél az eső, esik a hó, a szél pedig rendesen az arcomba tolja mindazt, amit csak tud. 😄

Igen, tudom, hogy fura egy fazon vagyok, de nálam az ősz és a tél a námber van! 😂

Ha azonban a kedves hölgyre és magamra nézek, szerintem elég egyértelmű, hogy kettőnk közül ki élte meg kevésbé drámaian az idei nyarat. 😂

ÉSZAKI ÉLETFILOZÓFIÁK 🇩🇰🇸🇪🇳🇴🇫🇮

Lehet, hogy nem lassabban kell élnünk.

Csak néha meg kellene állnunk.

Évekkel ezelőtt egy hetet töltöttem Dániában.

Versenyezni mentem, de valami egészen mást hoztam haza magammal.

Egy érzést.

Hogy lehet úgy is élni, hogy nem mindig sietünk valahová.

Hogy a természet nem program, hanem a mindennapok része.

Hogy egy kávé, egy beszélgetés vagy egy közös vacsora önmagában is elég jó ok arra, hogy megálljunk.

Akkor még nem tudtam, hogyan hívják ezt.

Később találkoztam a szavakkal:

Lagom. Fika. Hygge. Friluftsliv. Njuta. Sisu. Pyt. Allemansrätten. Gökotta. Koselig.

Tíz szó.

Tíz különböző gondolat.

De mögöttük valami nagyon hasonló:

nem mindig többre van szükségünk.

Néha csak jobban kell észrevennünk azt, ami már a miénk.

Talán ezért érzem magamhoz közel ezeket a filozófiákat 46 évesen.

Mert a futás megtanított küzdeni a következő másodpercért.

Az élet pedig lassan megtanít arra, hogy ne rohanjak el közben a jelen mellett.

A következő 10 posztban 10 északi gondolatot hozok.

Olyanokat, amelyek talán elsőre csak különös szavaknak tűnnek, de ha egy kicsit mögéjük nézünk, lehet, hogy mindegyikben találunk valamit, amit érdemes hazavinni.

Egy gondolatot.

Egy érzést.

Egy új nézőpontot.

Mert lehet, hogy a jó élet nem attól lesz teljesebb, hogy még többet teszünk bele.

Hanem attól, hogy megtanuljuk észrevenni azt, ami már benne van.

Talán nem az a kérdés, hogyan tudnánk még többet kihozni az életből, hanem az, hogy mennyit veszünk észre abból, ami már most is ott van benne.

Hozzad melyik skandináv filozófia áll a legközelebb?

Egy atléta története – 6. rész

Amikor Tóth Béla tanár úr az egyik edzés végén azt mondta, hogy számol velem a városi bajnokságon 100 és 400 méteren, nagyot fordult velem a világ.

Legbelül irtó büszke voltam.

Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy mindössze fél év edzés után az edzőm már versenyen is számít rám.

Ahogy közeledett a verseny napja, egyre izgatottabb lettem.

Rengeteget járt a fejemben, hogy milyen lesz majd versenyezni.

Vajon hogyan fogok futni?

Milyen lesz a mezőny?

Lesz szembeszél vagy hátszél?

Egy dologban bíztam: beletettem a munkát.

Sok lemondással járt az a fél év, és hittem benne, hogy ennek meglesz az eredménye.

A verseny előtti napon a patikában megvettem életem első saját Nicoflex krémjét.

Az illatára a mai napig emlékszem.

Este szépen kikészítettem a másnapi versenyzős szettemet.

Az íróasztalomra került a szögescipő, a fekete laza rövidnadrágom és a fehér pólóm, amin pirossal állt: Bercsényi Győr.

Mellé tettem a futócipőmet, a melegítőnadrágomat és a pulcsimat.

Elalvás előtt még sokat gondoltam a rajtra.

Elképzeltem, ahogy kijövök a rajtgépből, fokozatosan felgyorsulok, és végigfutom a távot.

Aztán eljött a verseny napja.

Nyugodtan keltem.

Aznap nem volt tanítás, így reggeli után buszra pattantam, és elindultam a pályára.

A városi bajnokságot a győri Dózsa salakos pályáján rendezték.

Ismerős hely volt, hiszen minden nap itt edzettem.

Mégis, amikor beléptem az atlétikapályára, valami megváltozott.

Elkezdtem izgulni.

Beneveztem a két versenyszámra, közben pedig figyeltem a többi versenyzőt.

Ahogy akkoriban mondtam volna: felmértem őket.

Ez már nem egy iskolai felmérő volt.

Itt Győr leggyorsabb diákjai álltak rajthoz.

A két versenyszámom között körülbelül két óra volt, így volt időm pihenni és felkészülni.

A 100 méter volt az első.

A rajt előtt egy órával kezdtem el melegíteni.

Fél év alatt kialakult egy saját bemelegítési rutinom, amit később aktív pályafutásom végéig követtem.

Folyt. kommentben👀

Amikor elkezdtem futni, fogalmam sem volt róla, hogy egyszer majd ennyire meghatározza az életemet.

Azt hittem, versenyekről, időkről és kilométerekről fog szólni.

Aztán közben lett belőle barátság, utazás, kudarc, siker, rengeteg emlék, önismeret… és végül egy életforma.

32 év után már tudom, hogy a futás sokkal többet ad, mint amit az elején várunk tőle és talán ez benne a legszebb.

Mert amikor elkezded, azt gondolod, te választod a futást.

Aztán egyszer csak rájössz, hogy a futás is formált téged.

Én 46 évesen már nem csak azért futok, hogy gyorsabb legyek, hanem azért is, hogy még évtizedekig része legyen az életemnek.

Nem rekordokat. Évtizedeket építek.

👉 Mi az, amit a futás adott neked, amire egyáltalán nem számítottál, amikor elkezdted?

Lehet egy ember, egy barátság, egy hely, egy felismerés vagy akár egy teljesen új életforma.

Meséld el. Kíváncsi vagyok a történetedre. 👇

Van Győr mellett egy hely, amit én csak Marcal-szigeteknek hívok. 🌿🚴‍♂️

Nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember egy kicsit eltűnjön a városból.

Elég felpattanni a gravelre, követni az ösvényeket, néha letérni a megszokott útról, és hagyni, hogy a Marcal megmutassa a saját világát.

Víz, nádas, erdő, madarak, száraz rétek, eldugott ösvények… és közben minden kanyarban valami új.

Ma sem a kilométer volt a lényeg.

Hanem maga az út.

Meg az, amit közben találsz.

Marcal-szigetek.

Egy kis vadon Győr mellett. 🌾🌊🚴‍♂️

Neked merre van a kedvenc helyed?

Van a környékünkön pár kisebb-nagyobb tó, úgyhogy ma nem terveztem semmi különöset, csak annyit, hogy futok egy kört ezeken a helyeken.

Nem tempó, nem résztáv, nem kilométervadászat.

Csak egy laza kör, nézelődéssel egybekötve. 🏃‍♂️

A 70%-os páratartalom azért gondoskodott róla, hogy legyen egy kis „hangulata” a futásnak, de így is jó volt. 😄

A víz mellett futni mindig kicsit más.

Megállsz egy pillanatra, körbenézel, aztán mész tovább.

Fák, nádas, csend, egy-egy ismerős városi részlet – és közben rájössz, hogy mennyi minden van pár percre az otthonodtól.

32 év futás után is vannak olyan napok, amikor nem az edzésért indulok el, hanem magáért a futásért.

Ma csak körbefutottam a környék tavaimat, és közben megint eszembe jutott, hogy talán éppen ezekért a pillanatokért futok ennyi éve.

Szeretek sokáig aludni. 😴

Nem érzem úgy, hogy attól lesz produktívabb egy napom, ha hajnalban kelek.

Ha nincs rá szükség, inkább alszom még egy kicsit.

Az alvás nálam nem elvesztegetett idő, hanem az egyik legjobb befektetés abba, hogy jól érezzem magam és jól működjek napközben.

Ennek persze van egy következménye: a reggelek nálam általában elég gyorsak. 😄

Munkába indulás előtt nincs mindig idő egy komótos reggelire.

Sokszor csak összedobok egy jó turmixot, bedobom a hozzávalókat a turmixgépbe, és már kész is.

A hétfői turmixom így nézett ki:

🥣 Hester’s teljes kiőrlésű zabpehely

🥛 görög joghurt

🥭 mangó

🌴 Hester’s datolyaőrlemény

💦 Víz

Pár perc, és már indulhatok is dolgozni – természetesen bringával. 🚴‍♂️

Szeretem ezt a reggeli rutint.

Nem kell minden nap ugyanúgy indulnia, nem kell mindent túlbonyolítani.

Nekem most az a fontos, hogy eleget aludjak, jól egyek, mozogjak, és közben élvezzem a napot.

A korai kelés helyett hétfőn is inkább választottam még egy kis alvást. 😴

A reggeli pedig megoldódott egy turmixból. 🥭

– 5. rész

Ahogy teltek a napok, majd a hetek, egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy megszerettem az atlétikát.

Sőt, már vártam a következő edzést.

Egyre többet beszéltem róla az ismerőseimnek, és élvezettel meséltem arról, mi történt az edzéseken.

Pedig akkoriban az atlétika itthon nem volt különösebben népszerű. Nem volt menő futni. Ha valaki meghallotta, hogy futok, sokszor csak legyintett:

„Az fusson, aki a busz után akar szaladni.”

Vagy:

„A futástól csak elfárad az ember.”

Én viszont egyre kevésbé értettem, miről beszélnek.

Heti öt edzésünk volt.

Hétfőn általában hosszabb futással kezdtünk, utána pedig erősítés következett az iskola folyosóján. Rengetegszer előkerült a vasbot, amivel elképesztő mennyiségű gyakorlatot csináltunk.

A többi edzés a Győri Dózsa poros salakos pályáján zajlott.

Pár kör könnyű bemelegítés, futóiskola, néhány repülő, aztán jöhetett a résztáv.

A végén nyújtás és néhány könnyű levezető kör.

Ma már pontosan tudom, mennyit adott ez a rengeteg ismétlés.

A futóiskola például annyira belém égett, hogy a gyakorlatok sorrendjére még évtizedekkel később is emlékszem.

Akkor persze csak csináltam.

Nem szerettem a hosszú futásokat sem. A hétfőkkel mindig megküzdöttem. A sprinterek általában Pinnyéd első utcájáig futottak, nekem pedig még az is komoly kihívás volt.

De megtanultam valamit:

nem minden edzésnek kell olyannak lennie, amit szeretünk.

Van, amelyik azért fontos, mert nehéz.

Télen az alapozás alatt egy keskeny, nagyjából 120 méteres fedett futófolyosón is edzettünk. Sokszor nem volt fűtve. Futottunk 100 és 200 métereket, utóbbihoz pedig a folyosó végén lévő távolugrógödör miatt fordulni kellett és körbefutni.

Keskeny volt.

Hosszú volt.

És amikor a győri Dózsa atlétái is ott edzettek velünk, néha kész forgalmi káosz alakult ki.

De ez volt a mi világunk.

Folyt.kommentben…