Kury Futás

Miért tudunk még mindig gyerekként örülni egy rajtcsomagnak?

Pedig nagyjából tudjuk, mi lesz benne. Egy rajtszám. Néhány biztosítótű. Egy póló, amit valószínűleg már a nevezéskor láttunk. Pár szórólap, esetleg valami müzliszelet, kupon vagy apróság, amiről azt sem tudjuk, mire való.

Aztán mégis ott állunk a verseny előtti napon, átvesszük a csomagot és vigyorgunk, mint gyerekkorunkban, amikor kibontottunk valamit, amire nagyon vártunk.

Először természetesen a rajtszám. Megnézzük. Mintha nem tudnánk, mi van ráírva. Aztán előkerül a póló. Széthajtjuk. Megnézzük elöl. Megnézzük hátul. Lehet, hogy fel is próbáljuk, pedig a méretét hónapokkal korábban mi választottuk ki.

A rajtszám pedig innentől már nem egyszerűen egy darab papír. Azt jelenti, hogy ma ténykeg ott leszel.

Ezért szeretem én is annyira a rajtcsomag átvételét. Nem azért, ami a zacskóban van, hanem azért, amit jelent.

Hónapokkal korábban beneveztél, beírtad a naptárba. Futottál. Készültél. Vártad.

Sokáig csak egy dátum volt valahol a jövőben, aztán egyszer csak ott van a kezedben a rajtszám és onnantól már nincs „majd egyszer”.

Ma verseny. Lehet ez az első versenyed vagy a kétszázadik. Lehet 5 kilométer vagy maraton és valami egészen furcsa módon a rajtcsomag átvételénél ezek a számok nem sokat számítanak.

Ott ugyanúgy bontogatunk, nézegetünk, próbálgatunk, pakolgatunk.

Felnőtt emberek vagyunk. Teljesen komolyak. Kivéve, amikor rajtcsomagot kapunk.

A futás egy idő után már nem azt mutatja meg, milyen gyors vagy, hanem azt, mire vagy képes.

Amikor valaki elkezd futni, általában van valami kézzelfogható célja. Lefogyni pár kilót. Lefutni az első 5 kilométert. Teljesíteni egy félmaratont. Gyorsabbnak lenni, vagy egyszerűen csak rendszeresen mozogni.

Ezek jó célok. Kellenek is. Csak közben történik valami, amire az elején talán nem is számítunk.

Megcsinálod az első 5 kilométeredet, amiről korábban azt gondoltad, hogy neked ez biztosan nem menne. Aztán egyszer 10 lesz belőle. Később odaállsz egy rajtvonalhoz. Talán egyszer egy félmaratonéhoz vagy egy maratonéhoz is.

Minden ilyen alkalommal történik egy apró változás: egyre kevesebbszer mondod magadnak azt, hogy „én erre nem vagyok képes”.

Szerintem ez a futás egyik legjobb mellékhatása. Kívülről könnyű csak azt látni, hogy valaki sokat fut, hogy versenyekre jár, hogy gyűlnek a kilométerei és az érmei.

Közben valami más is gyűlik. A bizonyíték saját magadnak, hogy volt már olyan, amikor nehéz volt, mégis megcsináltad. Volt olyan táv, amit valaha elképzelhetetlennek tartottál, aztán egyszer csak ott volt mögötted. Volt olyan cél, amihez hónapok kellettek és volt olyan is, ami nem sikerült elsőre.

Talán pont ez az érdekes benne. A futás újra és újra megmutatja, hogy ami ma még nehéz, annak nem kell örökre annak maradnia.

Nem egyik napról a másikra. Nem valami nagy csodától, hanem attól a sok teljesen hétköznapi alkalomtól, amikor felvetted a cipőt és megcsináltad azt, amit aznap meg tudtál csinálni.

Egy idő után ezt már nem hagyod ott a futópályán. Amikor az életben jön valami, amire elsőre azt mondanád, hogy „ez nekem nem fog menni”, már van mögötted egy rakás saját tapasztalat arról, hogy az első gondolatod nem mindig mond igazat arról, mire vagy képes.

Persze a futás nem tesz legyőzhetetlenné. Nekem is vannak dolgok, amelyek nem sikerülnek. Van, amikor vissza kell venni. Van, amikor újra kell kezdeni és olyan is van, amikor egyszerűen el kell fogadni, hogy ma ennyi volt.

Talán ezt is megtanuljuk közben: nem kell mindig erősnek lennünk ahhoz, hogy tovább tudjunk menni.

És talán éppen ezért marad velünk a futás olyan sokáig. Mert egy idő után már nemcsak edzünk vele, hanem viszünk is magunkkal valamit minden egyes megtett kilométerből.

Egy kis önbizalmat. Türelmet. Kitartást és egyre több olyan emléket, amikor azt hittük, hogy valami nem fog menni, aztán mégis ment.

A kilométerek végül nemcsak mögöttünk maradnak. Valami belőlük velünk is marad.

Mikor lett a futócipőből „még jó lesz sétálni” cipő?

Szerintem a futóknak van egy különös cipő-életciklusuk. Megveszed az új futócipőt és az első hetekben úgy vigyázol rá, mintha legalábbis családtag lenne. Lehetőleg ne legyen sár. Ne menjünk bele a pocsolyába. Ha koszos lett, már nézegetjük, mivel lehetne letakarítani.

Aztán telnek a kilométerek. Egyszer csak már nem az „új cipő”. Jön mellé egy másik. Aztán még egy.

Az egykori kedvenc szépen halad lefelé a ranglétrán. Először még rövidebb futásokra jó. Aztán, edzésekre még tökéletes.

Később, futni már nem nagyon, de sétálni még jó lesz. Aztán ebben mész le a boltba, ebben nyírod a füvet, ebben viszed le a szemetet.

Egyszer csak ott áll az előszobában egy cipő, amelyben valaha félmaratont vagy maratont futottál, most pedig már arra használod, hogy kimenj benne a garázsba.

A legjobb pedig az, hogy kidobni még ekkor sem akarod. Mert, azért ennek még semmi baja. Közben a szekrényben ott van még öt ugyanilyen.

Nem tudom, ez mindenkinél így működik-e, vagy csak a futóknál van valami különös érzelmi kötődés a kiszolgált futócipőkhöz.

Hány emberrel nem találkoztál volna soha, ha nem kezdesz el futni?

Volt egyszer egy nap, amikor felvettem a futócipőt és elindultam. Akkor még fogalmam sem lehetett róla, hogy ezzel nemcsak futni kezdtem.

Elindítottam egy egész sor olyan dolgot, ami különben valószínűleg soha nem történik meg. Embereket ismertem meg, akikkel az élet más területén talán soha nem találkozom. Eljutottam városokba, ahová lehet, hogy eszembe sem jutott volna elutazni. Álltam rajtvonalaknál több ezer ismeretlen ember között, akikből néhányan később ismerősök lettek. Voltak közös utazások, versenyek, edzések, nevetések, nagy beszélgetések és olyan történetek, amelyeknek semmi közük nem volt már ahhoz, hogy ki milyen gyorsan fut.

Mindez egy teljesen jelentéktelennek tűnő döntéssel kezdődött: elmegyek futni.

Furcsa belegondolni, mennyi minden következett abból az egyetlen döntésből, mert a megtett kilométereket össze lehet számolni. A versenyeket is. Az érmeket is. Azt már sokkal nehezebb, hogy hány ember, hely, élmény és emlék nem lenne ma az életünkben, ha annak idején nem indulunk el.

Talán ezért is több nekem a futás annál, hogy egyik lábamat a másik elé teszem.

Nem tudom, hány kilométert adott nekem a futás. Azt viszont egyre inkább látom, mennyi mindent hozott velük együtt.

Holnap 15:30-kor megint ott állok egy rajtvonalon. Ezúttal Stockholmban.

Verseny előtti este mindannyian egy kicsit kezdők leszünk. Lehet mögöttünk rengeteg verseny, mégis ugyanaz a szertartás megy, mint régen.

A rajtszámot felvettem, úgyhogy most már tényleg minden adott a holnapi versenzhez. Jöhet a szokásos verseny előtti szertartás.

Cipő kikészítve. Zokni, nadrág, póló. Óra feltöltve, pedig valószínűleg töltés nélkül is kibírná. A rajtszámot pedig olyan helyre teszem, ahol reggel biztosan megtalálom.

Aztán fejben végigmegyek a holnapi napon. Mikor kelek? Mit eszem? Mikor indulok? Merre kell menni? Mikor érdemes odaérni?

Pedig csináltam már ezt rengetegszer és mégis ott van az a kis izgalom.

Milyen lesz holnap? Hogy megy majd? Milyen lesz az idő? Nem felejtettem el valamit? Meglesz az, amit elterveztem?

Talán pont ezt szeretem a versenyzésben, hogy ennyi év és ennyi rajt után sem lett teljesen hétköznapi.

Persze már van rutin. Sok mindent szinte automatikusan csinál az ember, de amikor közeledik a rajt és ott állsz több ezer futó között, valami még mindig megváltozik.

Jön az a bizonyos bizsergés. Ugyanaz, amit valószínűleg az első versenyeink előtt is éreztünk.

Remélem, ez soha nem múlik el. Azon a napon, amikor egy verseny előtt már semmit nem érzek, valami fontosat elvesztettem belőle. Lehet egyre több tapasztalatom, lehet mögöttem akármennyi rajt, de ezt az érzést nem szeretném rutinná tenni.

A rutin maradhat. Az izgalom is maradjon.

Holnap 15:30. Addig pedig még egyszer megnézem, hogy tényleg minden be van-e pakolva… aztán valószínűleg még egyszer.

Miért kérünk bocsánatot egy lassú futásért?

Ma csak 5 km. Nagyon lassan ment. 6:30 lett, de csak laza futás volt. Nem volt valami jó napom.

Ismerős? Érdekes, hogy futóként milyen könnyen elkezdünk magyarázkodni egy teljesen normális futás miatt.

Mintha minden alkalommal bizonyítani kellene, hogy tudunk ennél gyorsabban. Hogy futottunk már hosszabbat. Ez most csak regeneráló volt, meleg volt, fáradtak voltunk, tegnap kemény edzésünk volt.

Tulajdonképpen kinek magyarázkodunk?

Ha 5 kilométert futottál, akkor futottál 5 kilométert. Nem „csak” ötöt. Ha 6:30-as tempóban ment, akkor annyiban ment. Nem kell mellé használati utasítás. Talán az órák, az alkalmazások és a közösségi oldalak miatt is könnyű belecsúszni abba, hogy minden futásból teljesítmény lesz. Ott a tempó. A táv. A pulzus. A watt. A szintemelkedés. Az előző heti eredmény. A tavalyi eredmény.

Mindig van valami, amihez össze lehet hasonlítani a mait, pedig egy futóélet nagy része nem rekordokból áll, hanem teljesen átlagos keddi 6 kilométerekből. Lassú vasárnap reggelekből. Olyan futásokból, amelyekre egy hónap múlva már nem is emlékszünk.

Ezek ugyanúgy hozzátartoznak, sőt, valójában ezekből van a legtöbb. Nem lehet minden futás jó. Nem lehet mindegyik gyors. Nem kell minden alkalommal messzire menni és főleg nem kell minden futás után megindokolni, miért pont annyi lett, amennyi.

Legközelebb, amikor azt mondanád: ma csak 5 kilométert futottam…

Próbáld meg egyszer a „csak” nélkül. Ma futottam 5 kilométert. Pont.

A futónak egészen más térképe van a világról, mint bárki másnak.

Van egy utca valahol egy idegen városban.Másnak csak egy utca, neked viszont ott volt a 38 kilométer. Pontosan emlékszel rá. Arra is, hogy ott már nem nagyon volt őszinte a mosoly.

Van egy híd, amin emberek ezrei mennek át naponta, Te pedig évekkel később is úgy nézel rá: na, itt fogytam el teljesen.

Egy pad a parkban, ami másnak csak egy pad. Neked az a hely, ahol az első 10 kilométered után leültél és azt gondoltad, ennél messzebb ember saját lábán biztosan nem megy.

Egy kanyar, ahol egyszer először érezted, hogy ma nagyon megy. Egy emelkedő, amit már százszor megfogadtál, hogy soha többé. Egy rakpart, ahol hajnalban futottál egy idegen városban. Egy célkapu helye, ahol az év többi 364 napján nincs semmi.

Aztán évekkel később visszamész ugyanoda. Lehet, hogy már nincs kint egyetlen kordon sem. Nincsenek futók, nincs frissítőpont, nincs zene, mégis pontosan tudod: itt történt valami.

Talán ezért is furcsa futóként utazni. Nemcsak városokra emlékszünk, hanem kilométerekre. Itt futottunk el. Erre ment a pálya. Ott ittam. Na, ennél a rohadt emelkedőnél…

Egy idő után az embernek kialakul egy teljesen saját térképe. Nincsenek rajta országhatárok, látványosságok vagy utcanevek. Rajtvonalak vannak rajta. Célok. Hidák. Kanyarok. Emelkedők. Jó és rossz kilométerek. Olyan helyek, amelyek mellett mások naponta elmennek anélkül, hogy bármit jelentenének nekik. Nekünk pedig elég egy pillantás és visszajön egy egész történet.

Talán a futással nemcsak bejárjuk a világot, hanem egy kicsit át is írjuk a saját térképünkre.

A verseny előtti héten már nem leszel jobb futó, de még el tudod rontani.

Amikor közeledik egy félmaraton vagy maraton, könnyű azt érezni, hogy még csinálni kellene valamit. Még egy hosszabb futás. Még egy tempós edzés. Még néhány kilométer, mert az előző héten kimaradt, hiszen mindjárt itt a verseny.

Ennyi év és ennyi rajt után pont az ellenkezőjét tanultam meg: az utolsó héten már nem felkészülni kell, hanem megérkezni. A munka nagy része addigra kész.

Amit az előző hetekben és hónapokban beletettünk, az ott van a lábunkban. Amit pedig kihagytunk, azt néhány nappal a rajt előtt már nem fogjuk bepótolni. Fáradtságot viszont még simán tudunk gyűjteni.

Ezért a verseny hetében már jelentősen visszaveszek. Nem állok le teljesen, mert nekem az sem esik jól. Futok, de rövidebben és könnyebben. Szeretem, ha mozog a lábam, de már nem akarok bizonyítani neki semmit. Félmaraton előtt általában kevésbé veszek vissza, maraton előtt jobban. Nálam sincs olyan szabály, hogy kedden pontosan ennyi kilométer, csütörtökön pedig annyi.

Figyelem, hogyan érzem magam. Van, hogy jól esik egy rövid átmozgató futás a verseny előtti napon. Máskor inkább pihenek. Ez az egyik legfontosabb része, nem kell azért futni, mert idegesít, hogy nem futunk.

A verseny előtti napokban ugyanis érdekes dolgokra képes a futó agya. Nehéz a lábam, mintha fájna valami.Túl keveset futottam, biztos elvesztettem a formámat.Lehet, mégis kellett volna tegnap egy tízes.

Aztán odaállsz a rajthoz, elindulsz és kiderül, hogy semmi nem veszett el, csak végre kipihented magad.

Arra is figyelek, hogy az utolsó héten már ne találjak ki semmi újat. Nem most próbálok ki új cipőt. Nem most kezdek új erősítő gyakorlatba. Nem most tesztelem a csodareggelit, amit valaki ajánlott és nem most akarom bebizonyítani egy edzésen, hogy megvan-e a tervezett versenytempó.

Majd a versenyen kiderül. Persze egy félmaraton és egy maraton más. Két futó felkészülése sem egyforma. Aki heti 30 kilométert fut, annak mást jelent a visszavétel, mint annak, aki 70–80-at.

Ezért kilométereket sem akarok előírni. Ez nem edzésterv, csak az, amit én megtanultam a saját versenyeimből. Inkább álljak oda a rajthoz úgy, hogy azt érzem, futottam volna még egy kicsit, mint úgy, hogy bárcsak pihentem volna többet. A verseny előtti héten már nem akarom jobb futóvá edzeni magam, csak oda akarom vinni a rajtvonalhoz azt a futót, akit az előző hónapokban felépítettem.

A többit majd eldönti a következő 21,1 vagy 42,195 kilométer.

Miért olyan nehéz megváltozni?

Szeptember. Újrakezdés. Mostantól rendszeresen mozgok. Leadok pár kilót. Jobban odafigyelek arra, mit eszem. Hetente háromszor elmegyek futni.

Az első héten még könnyű. Új cipő, új terv, tele a fejünk célokkal. Aztán jön egy hosszú munkanap. Esik, fáradtak vagyunk.

Kimondjuk először: ma kihagyom, majd holnap. Ezzel sincs semmi baj. A baj inkább az, hogy a holnapból milyen könnyen lesz holnapután. Aztán hétfő. Aztán jövő hónap.

Szerintem azért nehéz az életmódváltás, mert egy döntéstől várunk valamit, amihez valójában száz meg száz döntés kell. Nem akkor változtatsz életmódot, amikor január elsején vagy szeptember elsején kimondod, hanem amikor három héttel később, egy teljesen átlagos szerdán is felveszed a cipőt. Amikor már nincs kezdeti lelkesedés, amikor senki nem tapsol, amikor semmi különleges nincs benne. Talán ott kezdődik igazán.

Van ennek egy másik érdekes része is. Ha valaki rendszeresen sportol, kívülről sokszor csak az eredményt látják. Neked könnyű. Te szeretsz futni. Neked van erre időd. Én ezt biztos nem bírnám. Azt már kevésbé látják, hányszor nem volt kedved elindulni. Hányszor keltél korábban miatta. Hányszor mondtált nemet valamire. Hány év kellett ahhoz, ami régen erőfeszítés volt, abból egyszer csak életforma legyen.

Néha van egy furcsább reakció is. Egyesek nem azt várnák, hogy sikerüljön, hanem azt, mikor hagyod végre abba, mikor buksz el. Kihagysz egy hetet: na, ennyi volt? Felszedsz két kilót: látod, ennyit ér az egész. Nem mész el egy edzésre: tudtam, hogy ezt sem lehet örökké csinálni.

Szerintem az életmódváltás egyik legnagyobb félreértése éppen ez, nem attól sikeres, hogy soha többé nem hibázol. Lesz kihagyott edzés. Lesz olyan hét, amikor szétesik minden. Lesz pizza, süti, nyaralás, betegség, munka, család, és lesz olyan reggel is, amikor egyszerűen nincs kedved semmihez.

Az igazi különbség talán nem az, hogy valaki soha nem esik ki a ritmusból, hanem az, hogy visszatalál. Nem január elsején, nem a következő hónapban. Nem akkor, amikor minden körülmény tökéletes lesz, hanem amikor lehet.

Én már kevésbé hiszek a nagy fogadalmakban. Sokkal inkább abban, hogy legyen valami, amit elég sokáig csinálsz ahhoz, hogy egyszer csak ne „életmódváltásnak” hívd, hanem egyszerűen az életednek.

Akkor már az sem különösebben érdekel, ki várja, hogy mikor hagyod abba.

Az ősz nem lezárás. Rajt szeptemberben!

Furcsa, mert szeptemberben elvileg valami véget ér. Vége a nyárnak, vége a szabadságoknak. Rövidebbek a nappalok, reggel már néha megcsíp a hűvös.

Mégis nekem futóként mindig az az érzésem, hogy szeptemberben inkább kezdődik valami.

Nyáron sokszor már az is teljesítmény volt, hogy egyáltalán kimentünk. Hajnalban indultunk, hogy megelőzzük a meleget. Este vártuk, hogy végre 30 fok alá menjen a hőmérséklet. Kerestük az árnyékot, vittük a vizet, néztük az UV-t.

Aztán csodálkoztunk az órán, mi a francért ilyen lassú ez? Pedig lehet, hogy nem lettünk lassabbak. Csak nyár volt.

Lassan jön az az időszak, amikor ugyanaz a tempó egyszer csak könnyebbnek érződik. Újra jólesik hosszabbat futni. Nem kell minden ivókútnál megállni és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem azt számolja, hány fok van odakint, hanem azt: hány hét van még a következő versenyig?

Ott vannak a naptárban azok a nevezések, amelyeket hónapokkal ezelőtt olyan könnyedén megvettünk. Akkor még messze volt, most meg már számoljuk a heteket.

10 kilométer, félmaraton, maraton, vagy semmilyen verseny. Nem mindenkinek kell rajtszám ahhoz, hogy legyen célja. Lehet a cél egyszerűen az, hogy újra rendszeresen mozogjunk, hogy heti kétszer elinduljunk. Visszamenjünk az edzőterembe, lemenjen az a néhány nyári kiló.

Végre elkezdjük azt, amit hónapok óta mondogatunk: majd ha nem lesz ilyen meleg…

Lassan nem lesz és talán pont ezt szeretem az őszben. Nem kell nagy fogadalom. Nem kell hétfőtől új élet. Nem kell egyik napról a másikra teljesen megváltozni.

Elég egy következő lépés. Aki egész nyáron edzett, most folytatja. Aki kicsit lazított, visszatér. Aki pedig még csak gondolkodik rajta, annak lehet, hogy most jött el az első kilométer ideje.

Szeptember nem feltétlenül valaminek a vége, nekünk akár egy újabb rajtvonal is lehet. A nyárnak vége, a célok viszont előttünk vannak.

Az ősz nem lezárás. Rajt szeptemberben!