Fut a Dagi: Kanapétól az Ultráig

Na, megint jelentkezem, mert azért nem tűntem el a kis oldalamról. 😂
Csak néha egyszerűen nincs miről posztolni. Nem fogom minden kedden megírni, hogy „ma is futottam 10 kilométert, kétszer pisiltem és láttam egy kutyát”. 😂

Két hét szabadság után ezen a héten végre úgy éreztem, hogy kezd minden a helyére kerülni. Edzések megvoltak, a lábak is kezdtek visszatérni, én pedig már majdnem elhittem, hogy talán most az élet végre békén hagy.

Hát persze, hogy nem. 😂

Ma jött a 30 km.

15 kilométerig minden fasza.

Aztán egy rossz lépés.

Boka: „Szia Rolcsi, én mára kiszálltam.” 🤦‍♂️😂

És akkor jött az első reakcióm, amire őszintén nem számítottam.

Könnyek. Sírás.

Nem azért, mert nem lett meg a 30 km.

Hanem mert abban a pillanatban hirtelen az volt a fejemben, hogy mi van, ha ennyi volt? Mi van, ha három hónap munkája megy a kukába egyetlen rossz lépés miatt?

És na, akkor azért összedőlt egy kicsit a világ.

Lehet kívülről azt mondani, hogy „ugyan már, csak egy bokafájdalom”, de amikor hónapok óta ezért kelsz fel, ezért edzel, ezért mondasz le dolgokról, és már látod magad előtt a célt, akkor egy ilyen pillanat kurvára meg tud ütni.

Most már kicsit lehiggadtam. 😂
A boka megkapja, amit kell, én pedig megpróbálom nem diagnosztizálni magam Google doktorral ötpercenként. 😂

Vannak hullámvölgyek.

Most én nagyon azt érzem, hogy megint az egyikben vagyok.

De egy dolgot azért megtanultam az elmúlt hónapokban:

nem az számít, hogy hányszor borítanak fel, hanem hogy végül felállsz-e.

Úgyhogy most pihi, figyeljük a bokát, aztán meglátjuk.

Október 11. még mindig ott van a fejemben. ❤️‍🔥

És ha kell, most egy kicsit lassabban, egy kicsit óvatosabban, de megyünk tovább.

Mert Rolcsi lehet sírni fog…
lehet káromkodni fog…
lehet a bokájával is összeveszik… 😂

De feladni azért nem fogja. ❤️

21:59 — SUB 22 IS DONE!

Na jó… erre most tényleg kurvára büszke vagyok. 😂

A mai Widnes parkrun #523 valami egészen különleges lett.

⏱️ Hivatalos idő: 21:59 — új 5K PB
⌚ Az órám szerint: 22:03
📍 43. hely / 449 futó
👨 40. férfi
🏅 9. hely a VM35–39 korosztályban — TOP 10!

És most jön az a rész, amitől nekem ez az egész igazán sokat jelent.

Az első 5K-m tavaly még nagyjából 30 perc körül volt.

Ma pedig 21:59.

Tavaly 30 perc környéke → ma 21:59.
A korábbi PB-m 23:50 volt → most 1:51-et javítottam rajta.

Az órám 22:03-at mutatott, szóval azt hittem, megint csak pár másodpercen múlt a sub-22. Aztán megjött a hivatalos eredmény:

21:59.

A mai futás tényleg 10/10 effort volt. 188-as átlagpulzus, 202-es max, az utolsó kilométer pedig 4:14. Nem sok maradt a tankban, de ma nem is azért mentem, hogy maradjon. 😂

És közben még mindig maratonra készülök, nem 5K-ra.

Amikor tavaly lefutottam az első 5 kilométeremet 30 perc körül, eszembe sem jutott volna, hogy egyszer egy parkrunon 449 emberből a 43. helyen végzek, a saját korosztályomban pedig TOP 10-ben.

Ma ez megtörtént.

SUB 22. ☑️

Egy cél kipipálva.

De nincs megállás.

Maraton, jövök. 🏃‍♂️🔥

A nagy cél: 3:45.

Most már tudom, hogy rohadt sok munka van még előtte, de pontosan ezért szeretem ezt az egészet.

3:45 — jövök érted. 😏🔥

A mai 15 km Zóna 2 papíron egy könnyű edzés volt. Papíron.

A valóságban 15 kilométeren keresztül egy komplett belső háború zajlott. A szívem: „Gyerünk, megcsináljuk!” Az agyam: „Szerintem menjünk haza.” A szívem: „Nem.” Az agyam: „De.” A szívem: „15 km, ember, nem maraton.” Az agyam: „Jó, de mi lenne, ha ma inkább nem csinálnánk semmit?” És ez ment végig, 15 kilométeren keresztül.

De ma a szív nyert. Nehogy már egy 15 km-es Zóna 2 kifogjon rajtam. Ennél azért már keményebb vagyok. Másfél éve egy ilyen nap után már ment volna az üzenet az edzőnek: „Szia, ma sajnos nem sikerült. Holnap bepótoljuk.” Most meg? Megcsinálod. Akkor is, ha fejben nincs kedved hozzá.

Sőt, annyira felbosszantott a futás, hogy utána lementem a kondiba is, és megcsináltam a kiírt gyakorlatokat. Ott már nem a szívem vitt, hanem a puszta makacsság. A lábam közben beadta a felmondását, a tüdőm tárgyalást kért, az agyam pedig már régóta offline volt. De minden is kész.

És azért álljunk meg egy pillanatra. Másfél évvel ezelőtt még kifogásokat kerestem. Most meg akkor is megcsinálom, amikor fejben már rég feladtam volna. Mert minden fejben dől el.

Ma az agyam feladta. A szívem viszont azt mondta: „Fogd be és fuss.” És futottam.

Na jó… a kondiban már tényleg nagyon ki voltam, de legalább az is kész lett.

15 km Z2 ✔️ Kondi ✔️ Mentális háború ✔️ Életkedv: valahol útközben elveszett.

Másfél év. Nem ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam. És ezt ma megint bebizonyítottam magamnak. ❤️

Egész héten a mai napot vártam. Féltem tőle, közben meg bíztam benne, hogy talán már megvan az a forma és állóképesség, ami ehhez kell. 30 km még mindig nem maraton, nem 42, matematikailag is marad még 12 km, bármennyire próbálom máshogy számolni. 😂

De 8 héttel a maraton előtt egy ilyen futásnak már meg kellett érkeznie. És ma megérkezett.

Pár nappal ezelőtt a magyarországi Hammer csapata összedobott nekem egy frissítési protokollt, amit ma élesben le is teszteltem. Nem a reklám helye, de basszus… ez rohadtul működött. Az érzékeny kis pocim, ami néha egy rosszabb reggeli után úgy viselkedik, mintha személyes feljelentést akarna tenni ellenem, ma végig együttműködött. Nem görcsölt, nem kavargott, nem akart elválni tőlem. Együttműködött. 😂

És ami még durvább, hogy nem fáradtam el úgy, ahogy számítottam rá. Lefutottam a 30 km-t 2:50:11 alatt, és azt hittem, az utolsó kilométerekre majd előjön a „ki a franc találta ki ezt az egészet?” érzés. Ehhez képest az utolsó 5 km-en békésen, nulla stresszel futottam.

Ott már csak arra gondoltam: „Hát bazdmeg… lehet, hogy tényleg tudok futni.” 😂

Persze tudom, a maraton 30 km után kezdődik igazán. A mai 30 még nem bizonyítja, hogy ott van bennem a 42, az utolsó 12 km még vár rám. De 8 héttel a maraton előtt végre kaptam egy olyan futást, amire azt mondhatom: igen, ennek már itt kellett lennie.

A végén pedig jöttek az örömkönnyek. Nem azért, mert fájt. Nem azért, mert szenvedtem. Hanem mert egy év kőkemény munka után ott álltam a végén, és éreztem, hogy megint léptünk egy szintet.

42 még nincs meg. De ma már nem azt kérdezem magamtól, hogy bennem van-e a maraton.

Hanem azt: na jó… akkor hol a francban van az a maradék 12 km? 😂

Mostanában valahogy minden rendben van. 😅

Az edzések mennek, a súlyom is szépen alakul, a mérleg ma már 75 kg-ot mutatott, szóval lassan nem fogyok tovább, hanem eltűnök. 😂

A mai futás is rendben volt: 13 km, benne egy jó kis erős tempós résszel. És azt hiszem, eljutottunk arra a pontra, hogy már Renátó sem tud kinyírni az erős futásokkal. 🤣

Ezt mondjuk csak nagyon halkan írom le, mert bármikor elszalad az ujja, és olyan edzést ír nekem, hogy értem jöhet a mentő. 🤣🤣🤣

Amúgy tényleg nincs okom panaszkodni. Egy éve még csak elkezdtem futni, most meg már 2000+ km van a lábamban, a súlyom szépen megy lefelé, az edzések összeállnak, és már csak 9 hét a Chester Maratonig.

9 hét.

42,195 km.

Hogy ez mikor lett jó ötlet, azt továbbra sem tudom. 😂

De most már csináljuk.

A mentőt pedig egyelőre még ne küldjétek.

Na, egy hét csend után újra jelentkezem. 😄

A múlt héten sikerült munkában úgy leharcolni a térdemet, hogy a betervezett 70 km helyett nagyjából 32-33 km jött össze. Mondjuk erre nem készített fel az edzésterv. 🤦‍♂️

Mindig mondom, hogy a futás veszélyes… aztán kiderül, hogy a meló sokkal nagyobb ellenfél. 😂

Szerencsére vasárnap már újra futócipő volt a lábamon, úgyhogy nem úsztam meg ilyen könnyen.

Közben vége lett a júliusnak is. A hónap végére összejött 258 kilométer. Erre büszke vagyok, még akkor is, ha a térdem próbált más terveket szőni.

Aztán jött a következő felismerés… már csak 9 hét van a maratonig. Kevesebb mint két és fél hónap. Na, itt egy pillanatra megálltam. 😅

A motiváció megvan. A lendület megvan. A hülyeség is megvan. Már csak le kell futni azt a szerény 42,195 kilométert. Mi baj lehet? 😂

A mérleggel is kezdünk végre összebarátkozni. Hónapokig úgy nézett rám, mint aki ki akar rakni a házból, de ma végre 75,9 kg-ot mutatott. Lassan már haverok leszünk… bár azért még nem bízok benne teljesen. 😄 Van még mit faragni, de jó úton haladunk.

Valahogy úgy nézek erre a maratonra, mint a hegymászók a Himalája csúcsára. Egyszerre félelmetes, hihetetlen és elképesztően csábító. Tudom, hogy kemény lesz, de ezért dolgozom hónapok óta.

Októberben kiderül, hogy mire volt elég ez a sok kilométer. Addig pedig nincs más hátra… futni, enni, aludni, ismételni. Na jó… néha panaszkodni is.

Három hete megy ezerrel a maratoni felkészülés. Ezalatt összejött több mint 180 km, elégettünk egy kisebb disznóvágásnyi kalóriát, és szerintem a futócipőim már többet látták a környéket, mint én autóval.

Ma jött az eddigi leghosszabb futásom: 26 km. Az elején szakadt az eső, de legalább nem kellett eldöntenem, hogy eső vagy izzadság folyik az arcomon. Mindkettő.

A végén úgy éreztem, hogy talán még lett volna bennem 10 km.

Aztán elővettem a matekot.

26 + 10 = 36 km.

A maraton pedig 42,2 km.

Vagyis a jelenlegi tervem szerint a maraton utolsó 6,2 kilométerét valószínűleg hitelből, részletfizetéssel vagy puszta pánikból fogom teljesíteni.

Ahogy közeledik az október, egyre jobban fosok. A Strava már lassan 4 órán belüli maratont jósol, én meg néha attól elfáradok, hogy felállok a kanapéról.

Ami vicces, hogy pár hónapja még a 10 km tűnt őrültségnek. Most lefutok 26-ot, hazamegyek, megeszek egy fél hűtőt, majd azon gondolkodom, hogy “oké, de mi lesz a maradék 16-tal?”

A jövő héten újabb 5 edzés vár.

És nem, tegnap nem pihenőnap volt.

Tegnap egyszerűen megjelent Lusta Roli. A terv szerint 10 km volt kiírva, de az edzés az érdeklődés teljes hiányában elmaradt. A futócipő csalódottan nézett rám a sarokból, miközben én tudományos alapossággal teszteltem a kanapé teherbírását.

Nagyon szeretném azt a 4 órán belüli maratont. Nem az idő miatt. Hanem mert az valahol visszaigazolná, hogy jó úton vagyok.

Bár ha belegondolok, 180 km után már az is szép eredmény, hogy még nem adtam el a futócipőket a Facebook Marketplace-en.

Na, futunk tovább. Mert a maratonig még van két hónap. És elvileg az a hiányzó 6,2 km sem fog magától eltűnni.

Sajnos. 😂🏃‍♂️

Amikor nem figyelem az edzéstervet, akkor mindig sikerül magamat meglepni… 😂

Ma ki volt írva szépen: 12 km.
Mondom magamban: „Na végre, egy laza Zóna 2, kis kocogás, nézelődünk, integetünk a kutyáknak, élvezzük az életet.” 😎

Persze az első hibát már itt elkövettem: nem nyitottam meg az edzést rendesen. 🤦‍♂️
De hát minek olvasni? A futó úgyis okos… egészen addig, amíg az edző meg nem mutatja, hogy nem. 😂

Bemelegítés megvolt, minden szép és nyugodt. Első km: szokásos lassú pulzus, mondom: „na ez az, ma könnyű nap lesz.”
Második km: picit feljebb megy a pulzus, de még semmi extra.
Harmadik etap: még magasabb tartomány… itt már elkezdett megszólalni a fejemben a vészcsengő:
„Roland… valami nem stimmel… ez túl szép volt eddig.” 😂

Aztán jött az igazság pillanata…
Kiderült, hogy az edző nem egy kellemes kis erdei sétát tervezett nekem, hanem 5 km-t 171–178-as pulzus között. 🤯

Értem én a viccet… csak azt nem értem, miért mindig én vagyok benne a poén. 🤣
Ott álltam fejben, mint amikor valaki rendel egy sima hamburgert, aztán kihozzák neki az egész menüt csípős szósszal. 😂

Na jó, mondom, nincs sírás, nincs kifogás, megcsináljuk.
Nem haltam meg… de azért volt pár pillanat, amikor tárgyaltam a lábaimmal, hogy esetleg külön utakon folytassuk. 😅

A végén a levezető 2 km már olyan volt, mint amikor a börtönajtó kinyílik: szabadság, boldogság, újra embernek éreztem magam. 😂

Tanulság: holnaptól az edzéstervet nem csak megnyitom, hanem el is olvasom!
Mert még egy ilyen meglepi, és nem a célvonalon kötök ki, hanem a mentőben, ahol majd azt mondják:
„Uram, maga mit csinált?”
Én meg: „Semmit… csak nem olvastam el az edzést.” 🤣🚑

Köszönöm az edzőnek ezt a kis váratlan ajándékot! Legközelebb azért egy kis figyelmeztető matricát kérnék:
VIGYÁZAT! EZ NEM ZÓNA 2, EZ TÚLÉLŐPROGRAM!

Az edzőm a héten úgy gondolta, nem elég az, hogy az edzések megizzasztanak… kell mellé egy kis lelki hadviselés is. 😂
Szépen felruházta őket motiváló címekkel.

A tegnapi nap fénypontja: „Kifingsz”.
Na mondom, ez már ígéretes. Van stílusérzéke, azt meg kell hagyni. Nem az a sima „könnyű résztáv” meg „kis tempó”… nem. Itt már előre tudod, hogy valami csoda vár rád. 😂

Egész héten nézegettem:
10×500 így…
10×500 úgy…

Persze kívülről minden edzés szép. Aztán amikor ott állsz futócipőben, már kicsit más a helyzet. 😅
Na, lássuk.

Hát… megláttuk. 😎

Megint sikerült áttörni egy falat. Eszméletlen jól ment az edzés, és ami nekem most a legnagyobb dolog: végre nem az történt, hogy a végére úgy néztem ki, mint aki túlélte a saját döntéseit. 😂

Nem estem szét, nem könyörögtem az életért, nem kerestem a kifogásokat… csak ment. És ez nagyon jó érzés.

Lassan kezdem elhinni, hogy a sok kilométer, a korai kelések, a szenvedések és a „miért csinálom ezt magammal?” pillanatok tényleg építenek valamit. 😁

Ma még vár rám 19 km, és a heti termelés is meglesz 60 km felett.
A maratoni gépezet készül… néha csikorog, néha füstöl, de halad. 😂

Köszönöm Renátó az újabb falbontást. A „Kifingsz” edzés jelentem: nem én fingtam ki. 😎

Na, megint sikerült valami teljesen normális emberhez méltó dolgot csinálni… csak én vagyok az a normális ember, aki 54 óra munka után úgy dönt, hogy még lefut 62 km-t egy héten. 😂🏃‍♂️

Régebben a 10 km úgy hangzott, mint valami távoli bolygó neve. Most meg ott tartunk, hogy a félmaraton lassan csak egy újabb állomás a heti programban.

Sőt, fejlődés van más területen is: lassan már a kilométereket is jól számolom futás közben. 😂 Régen még a végén is matekoztam, hogy akkor most 18 vagy 20 km van-e a lábamban.

A családi frissítés pedig már külön tudomány. A víz, a gél, minden úgy van időzítve, mint egy Forma–1-es boxkiállásnál. Csak nálunk nincs kerékcsere, hanem egy izzadt futó érkezik, aki próbál úgy tenni, mintha ez teljesen normális lenne. 😂🏎️

A mai 21,1 km megint egy jó visszajelzés volt: stabil tempó, 5:41/km átlag, nem szétesve, nem hősködve, hanem okosan.

Persze van még egy ellenfél… a hasam. A mérleg szerint szépen haladunk, a számok egyre jobbak, de én még mindig úgy érzem, hogy egy kisebb lufit cipelek magammal minden futáson. 😂

Igazából már nem vagyok dagadt… csak nagy felületen vagyok szép. 😎😂

De viccet félretéve: pár hónapja még teljesen máshol tartottam. A kilométerek nem hazudnak. Minden futás, minden korai kelés, minden fáradt nap hozzátesz valamit.

Nem lettem profi futó, csak egy fickó, aki egyszer azt mondta: „na, megpróbálom”… aztán valahogy ott találta magát 62 km-rel a lábában egy hét alatt.

Fut a Dagi tovább. A has még tárgyalás alatt, a lábak viszont már komolyabban veszik a dolgot.